Olvasmány: Jel 2:18-29

„De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezabelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek, pedig adtam időt neki, hogy megtérjen, de nem akart megtérni paráznaságából.” Jel 2:20-21

A Jelenések könyvében található hét levél közül ez már a negyedik, amit ma olvasunk. Ez e levél thiatirai gyülekezetnek van címezve. Ez a város görög-makedón gyarmat , lakosai nagyobbrészt bíborárusok voltak Azok a kifejezések, amelyekkel az Úr az egyes gyülekezeteknek bemutatkozik – amint már korábban is láttuk - mindig valami összefüggésben vannak azzal, amilyen állapotban az a gyülekezet. A thiatiraikat így köszönti az Úr: „Ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és lába hasonló az aranyérchez” (Jel 2:18). Ennek a gyülekezetnek szóló üzenetben különösen is nagy hangsúly esik arra a tényre, hogy Jézus Krisztus mindent tud, mindennel tisztában van, előtte nincs semmi titok.  Az Úr mindet tud erről a gyülekezetről, mi viszont sajnos csak nagyon keveset. A hét levélben említett hét város közül a legtöbb még ma is létezik. Thiatira városa viszont megszűnt létezni. Az egykor gyapjú, len és bíbor árúiról és céheiről híres ókori város emlékét, alig örzi ma más, mint néhány múzeumi tárgy és levél. A keresztyén gyülekezet története sem volt nagy hosszú életű, mivel a 2. sz. közepén már meg is szűnt. Érdekes módon mégis ennek gyülekezetnek szóló a levél a leghosszabb a hét levél közül. Egy maroknyi keresztyénnek szól a megdicsőült Krisztus leghosszabb üzente. Mintha azt sugallná ezzel, hogy épp a kicsit, a gyámoltalant, a gyengét kell leginkább pásztorolni.

A thiatirai gyülekezetnek szóló üzenet egyszerre mutatja be a tolerancia erényét és csapdáját a számunkra. Nagyon is aktuális kérdése ez a mai keresztyénségnek, hogy hol a határ az evangéliumi tolerancia, vagyis megbocsátás, szeretet és kegyelemgyakorlás és a ma oly divatos mindet elfogadó és eltűrő elvtelen tolerancia között? Nézzük meg mi is ennek a ma oly sokat emlegetett fogalomnak az igében leirt kétféle oldalát. Először a toleranciát, mint dicséretre méltó erényt, aztán pedig úgy, mint ami a gyülekezet számára bűnbe esés csapdáját rejti magában.

1.      A tolerancia mint dicséretre méltó erény.

„Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról, és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.” (Jel 2:19). Ez a levél is dicsérettel kezdődik. Jézus észreveszi, számon tartja és meg is nevezi minden gyülekezetben a dicséretre méltó vonásokat, és mindig ezekkel kezdi. Ha csak egyetlen ilyen is van az adott gyülekezetben, Jézus ennek a megemlítésével fordul hozzájuk. Sosem a panasszal kezdi, sosem a kritika az első, sosem a számonkéréssel indit, hanem mindig a jónak, a dicséretnek a kiemelésével. Jézus Lelkét ugyanis nem befolyásolja mások megítélésében – legyenek azok egyének, vagy közösségek, - a bűn. Ő elfogultság, irigység, harag és részrehajlás nélkül lát mindeneket. Éppen ezért még a legrosszabban is felfedezi a kevés jót, még a legelvetemültebb emberben is felismeri a mélyben szunnyadó értékét. Sőt azt is látja bennünk, hogy kivé lehetnénk általa. Így látta bele a gadarai ördöngősbe a később saját környezetét misszionáló ép elméjű embert, így látta bele a mindenkitől lenézett újgazdag Zákeusba a vagyonát szétosztó és üdvösséget talált adakozót, vagy a keresztyéneket halálra üldöző Saulba, az egyház legnagyobb apostolát. Az Úr Jézus Krisztus részéről ez nem egy modern kommunikációs stratégia, hanem szívből fakadó alapérzés. Mert a szívében, a lelkében a szeretet Lelke él, az a Lélek, aki a kis-ázsiai gyülekezetek életében is először mindig a jót, az örvendetest emelte ki.

Gondoljunk abba bele, hogy mennyivel élhetőbb, szeretetteljesebb, békésebb lenne a légkör, akár odahaza a családjainkban, akár a munkahelyünkön, vagy a lakóhelyünkön, ahol élünk, - nem is beszélve a gyülekezetről -, ha mi is ezzel a Lélekkel, ezzel a Lelkülettel tudnánk közeledni egymáshoz. Tudatosan azt keresve, hogy mi a jó, az a jó, az a dicséretes, amit a másik emberből nem vettünk észre, vagy talán soha nem tettünk szóvá. Egyáltalán nem mindegy, hogy mivel fogadja mondjuk a feleség a férjet, amikor hazajön a munkahelyéről, vagy a szülő a gyermekét, amikor hazahozza az iskolából. Ha mindig az esetleg még oly jogos kritika, számonkérés, panasz az első, az megronthatja az estét, elveheti a jókedvet, megmérgezheti a párkapcsolatot, és bizony frusztrálttá, kishitűvé, hisztérikussá teheti a gyermeket. Próbáljuk ki egyszer, hogy egy hétig odafigyelünk arra, hogy a párunknak, a gyerekünknek, a szomszédunknak, a kollégáknak először mindig a jót, a kedveset, a bátorítót mondjuk. S csak utána, ha valóban szükséges, a kritikát, a negatívumot. Ha bennünk is él Isten Lelke, akkor Ő képessé tehet erre bennünket.

Szeretet és hit, szolgálat és állhatatosság áll itt párhuzamban egymással. Ezekkel jellemzi Jézus a gyülekezet „cselekedeteit”, vagyis a gyülekezet életét. Nagy érték az, ha egy kicsiny közösség tényleg ezekkel a tulajdonságokkal írható le. A legfigyelemreméltóbb ebben a felsorolásban egy apró szócska, mégpedig az „és”. Szeretet és hit, szolgálat és állhatatosság jellemzi őket, vagyis az és köti össze ezeket a nagyon szép tulajdonságokat. Mert ezek a vonások önmagukban alkalmasak lennének az egyoldalúságra. Sok keresztyén embernek és közösségnek lett már csapdájává a történelem során ez a fajta egyoldalúság. Szeretet hit nélkül szolgálat állhatatosság nélkül bizony nagyon is tévútra vezető lehet. Ha például a testvéri szeretet nevében mindent, még a bűnt is tolerálni kezdjük és elnézzük egy családon vagy egy gyülekezeten belül, annak mindig súlyos következményei vannak. A bűnös számára nincs aki felmutassa a szabadulás lehetőségét, s közben az egész közösség is megfertőződik. De fordítva is számtalan tragédia keletkezett már abból, hogy volt ugyan tisztának vélt tanítás, betű szerint idézett törvény, csak épp a megbocsátás, az elszenvedés, a feloldozás hiányzott. Mert a szeretet hit nélkül elvtelen, gyökértelen érzelgőséggé válik, a hit szeretet nélkül pedig bigottsággá, fanatizmussá, kegyetlenséggé fajul. Nem véletlenül tartozik össze a szeretet nagy parancsolatában ez a kettő: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes elmédből és teljes erődből. És szeresd felebarátodat, mint magadat.” Amíg Thiatirában nem vált el ez a kettő egymástól addig minden rendben volt. Nem csoda, hogy a közösség talán lélekszámában is, de lélekben mindenképpen növekedést mutatott, hiszen így jellemezte őket Jézus: „az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.” A gyülekezet nem toporgott egyhelyben, fejlődött, előbbre lépett, növekedett. Joggal érdemli meg a dicséretet, ami persze nem az ő érdemük, hanem Krisztus bennük testet öltő kegyelméé, de amit eltagadni sem szabad.

2.      A tolerancia mint a bűnbe esés csapdája.

„De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezabelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak és bálványáldozati húst egyenek.” (Jel 2:20) Megdöbbentő, hogy az a gyülekezet, amelyről az előbb még olyan szép dolgokat mondott el Jézus, mennyi feddést kap. Az előbb még azt láttuk, hogy ahol a szeretethez hit párosul, ahol a szolgálat állhatatossággal fonódik egybe, ott jól működik a tolerancia, ott valóban szeretetközösség van, ott a kegyelem és a megbocsátás légköre uralkodik. Ha azonban ezek elvállnak egymástól, az igazi szeretet helyét a mindet eltűrő elvetlen szabadelvűség váltja fel. A tolerancia így már nem a kegyelem és a megbocsátás evangéliumi lelkületét jelenti, hanem megalkuvást a bűnnel, kiegyezést a világ lelkületével. Az az Isten, aki úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta érte, kegyelmet és megbocsátást hirdet minden hozzá forduló bűnös számára, de ez sosem jelenti azt, hogy Isten egyet értene a bűnnel, vagy azt elfogadná és tolerálná. Ezért oly kemény a kritika itt ebben a levélben is. Azért oly súlyos az ítélettel való fenyegetés, mert jézus nem akarja, hogy a gyülekezet, az egyház elforduljon tőle, és maga gyártotta bálványokban bízzon. Mert Ő azt is látja, ami felett sokat szemet hunynak a hamis módon értelmezett tolerancia jegyében. Ő azt is szóvá teszi, amit sokan elhallgatnak. Ő azt is elutasítja, amit sokan eltűrnek.

Megdöbbentő, hogy az a Jézus, aki mind a hét gyülekezet esetében talál valami dicsérni valót, mégis a dicséret rövid egy mondata után öt versen keresztül részletezi panaszait. A másokban mindig a jót észrevevő és megnevező Jézus úgy tűnik a bűnnel megalkuvó, mindennel és mindenkivel toleráns gyülekezetével nagyon kritikusan bánik. A mikor a gyülekezet a kompromisszumok útját keresi, úgy tűnik Jézus nem ismer semmilyen kompromisszumot!

Akkor tehát erény a tolerancia a gyülekezte számára vagy éppen ellenkezőleg csapda? Mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy Isten az övéit nagyon félti. A Tízparancsolatban is azt mondja magáról, hogy ő féltőn szerető Isten. Ez pedig nem féltékenységet jelent, hanem azt, hogy a bűn, az ördög hatalmától félti azokat, akiket nagyon szeret. Az Ószövetség lapjai sokszor olvasunk róla úgy, mint aki félti a népét a pogány bálványimádás veszélyétől, mert tudja, hogy a bálványok nem képesek segíteni rajtuk. A próféták sok kritikája, feddő beszéde is azt a célt szolgálta, hogy egyedül az Úrban bízzanak, csak Őt imádják, kizárólag Neki akarjanak engedelmeskedni és Ő akkor vigyáz rájuk, gondot visel róluk, megmenti őket a legnehezebb helyzetekben is. Itt, ebben az újszövetségi prófétai iratban sincs másról szó, mint ennek a féltő szeretetnek a megnyilvánulásáról.

 A hamisan értelmezett tolerancia csapdájában esett tehát thiatirai gyülekezet. Jézus a gyülekezet ellen mondott panaszában azt rója fel a thiatirabelieknek, hogy megtűrik egy olyan asszonynak a tevékenységét a gyülekezetben, akit az ószövetségi Jézabelhez hasonlít. Jézabel a szidóni királynak a lánya volt, akit Izrael királya Akháb vett feleségül. Ez a jézaebel kiráynő volt az aki aztán meghonosította Izrealben  a Baál és Aséra kultuszát, közben pedig az Úrnak igaz prófétáit üldözet és megölette. Izrael népét Istentől való elpártolásra, hűtlenségre, tehát lelki paráznaságra vette rá. Úgy tűnik itt Thiatirábna is volt egy ilyen asszony, aki paráznaságra, Istentől való hűtlenségre, bálványimádásra csábította az Úr szolgáit. Az Úr legfőbb kifogása a gyülekezetével szemben az, „hogy eltűröd Jézabelt azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát és tanít”. Határa van a toleranciának, vagy inkább mondhatjuk a kegyelmi időnek, amit az Úr azért ad nekünk, hogy megtérjünk hozzá. Thiatira Jézabelének is adatott ilyen kegyelmi idő: „pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akart megtérni paráznaságából”.

Mi is lehet ez a gyülekezetet romboló, hamis tanítás, romlott lelkület? Thiatiráról tudjuk, hogy a város fontos kereskedelmi utak mentén feküdt. A város lakói is főként iparosok, kereskedők voltak, akik a fennmaradt feljegyzések szerint korabeli egyesületekbe, céhekbe tömörültek. Ezek az egyesületek azonban mindig vallási jellegű csoportok voltak és mindegyiknek megvolt a maga pogány istensége, afféle pogány védőszentje.  Más volt a fazekasaké, a kovácsoké, vagy épen a bíborárusoké. Érdekes dolog, hogy az első európai keresztyén, aki Pál beszéde nyomán jutott hitre Filippiben, szintén innen, Thiatirából való bíborárus volt. Ezeknek a céhe isteneknek saját ünnepeik voltak, amikor áldozatot mutattak be nekik, lakomát rendeztek a tiszteletükre, s közben többször lerészegedtek, és orgiákat rendeztek. Komoly kihívást jelentett a gyülekezet tagjainak, hogyha hivatásuknál fogva tagjai ezeknek a céheknek, akkor vajon szabad-e részt venniük ezeken az erkölcstelen alkalmakon? Meddig lehet elmenniük a munkatársaikkal való közösségvállalást illetően? S ezen a ponton valóban azt látjuk mennyire modern a Biblia, s mennyire nincs új a nap alatt, hiszen hány és hány vállalat és multi-cég rendez a mai viszonyok közepette hasonló céges bulikat?!

Valószínűleg voltak a thiatirai gyülekezetben is olyanok, akik azt mondták: nem lóghatunk ki a sorból, alkalmazkodni kell a környező világhoz, különben koldusbotra jutunk. Nem kockáztathatjuk a céhbeli tagságunkat, az egzisztenciánkat, a karrierünket emiatt. Ha bálványáldoztai lakomán kellet részt venni ahhoz, hogy az üzleti életben sikeresek és elismertek legyenek, hát azt is megtették. A legsötétebb része ennek a tévelygésnek az volt, amit a sátán mélységeivel kapcsolatban hirdetett, vagyis a bálványáldozati lakomákon való részvételt is megideologizálták. Azzal a tetszetős ideológiával mentegették magukat, hogy meg kell ismerni a bűn mélységeit, ahhoz hogy azok ellen majd megfelelő módon küzdeni tudjanak.

A baj és az igazi gond az volt, hogy a gyülekezet ezeknek a keresztyénségtől idegen tanításoknak engedett, és megtűrte ezeket házon belül is. Az Úr panasza az „eltűrés” vagyis a tolerancia. Mi is ezt az oly népszerű igényt halljuk megfogalmazódni a hívő élet felé: légy toleráns! Legyél elnéző, légy türelmes, még hited ne akadályozzon meg semmiben sem. Jézabel hamis szellem ma is működik, és tőlünk is azt kéri: légy toleráns, és elnéző vele szemben. Ismerd el például az értékek egyenlőségét. Nem baj, ha hiszel Jézusban, de fogadj el más, idegen kultuszt is, Azt is fogadd el, hogy az értékek, eszmék között verseny zajlik. Keresztyének ezt nem tolerálhatják, nem tűrhetik el, mert nem ilyen isten ismertek meg. Ő nem osztozik senkivel. Ő vele nem lehet senki és semmi egyenrangú.

A thiatírai gyülekezet eltűrt, tolerált egy idegen és romboló tanítást, ezért fedte meg őket az Úr. Krisztus ma arra hív mindannyiunkat, hogy ez ne így legyen közöttünk. Nem eltűrni, nem, csendesen elfogadni kell ezeket az oly divatos dolgokat, hanem néven nevezni, kimondani, és dönteni „az Isten Fia mellett, akinek a szeme, mint a tűz lángja!”Ámen.