Az emmausi tanítványok bizonyságtétele

Olvasmány: Lk 24,13-35

„Mi történt? - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: ami a Názáeti Jézussal esett…” Lk 24,19

            Jézus feltámadása után többször is megjelenik tanítványoknak és megbízza őket, hogy legyenek tanúságtévői a világban is hirdessék a feltámadás örömüzenetét.

Nézzük meg tehát az olvasott igerész alapján, hogyan is tanúskodott Jézusnak ez a két tanítványa ott az emmausi úton.

Az elbeszélésből kitűnik, hogy a két tanítvány ellentmondásosnak látja mindazokat a híreket, amelyeket Jézus haláláról és feltámadásáról hallottak, ezért azokat megvitatva próbálja tisztázni a helyzetet.

Jézus ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik bele kérdésével, mintha semmiről sem tudna. Ez ad lehetőséget arra, hogy megismerjük, hogyan ítélte meg a helyzetet ez a két tanítvány. Ez annál érdekesebb, mert az ő véleményük valószínűleg Jézus követőinek általános véleményét is tükrözi.

Először is azt látjuk, hogy prófétának tekintették Jézust. Felismerték isteni küldetését, ezt látták meg szavaiban és tetteiben, és ezt a nép is észrevette. Haláláért nem a népet, nem is a római hatóságot, hanem a főpapokat és a vezetőket tették felelőssé. A tanítványok, tehát a nép, mégpedig a szegény nép véleményét képviselik. Tragikusnak tartják Jézus halálát, mert reménységeik voltak vele kapcsolatban: meg fogja váltani Izraelt. Jézust tehát nem csak egynek tartották a próféták közül, hanem azt a messiási prófétát látták benne, aki megszabadítja Izraelt az idegen uralom alól, és megvalósítja a világuralmat.

Az evangéliumokban többször is találkozunk ilyen és ehhez hasonló elképzelésekkel, mint, amelyeket itt az emmausi tanítványok is megfogalmaznak. Izrael népének vallásos reménysége nemzeti és politikai érdekekkel keveredik. Ezektől a hamis és téves elvárásoktól a tanítványok gondolkodása sem volt teljesen mentes. Az egész evangéliumon végigvonul Jézus küldetésének ez a tanítványok által való meg nem értettsége, vagy félreértettsége. Jézus a vallásos és politikai reménységek összekeveredése ellen harcol a farizeusokkal folytatott vitáiban, ezzel szemben próbálja megmutatni tanítványinak a szolgálat útját.

A nagypénteki események után, és a feltámadás hírét halva, de azt még igazából fel nem fogva és hittel el nem fogadva, a tanítványok, úgy tűnik, még mindig ebben hamis reménységben ringatják magukat. Félreértették a mesterüket, de ezt még mindig képtelenek beismerni és meglátni, ehelyett keserűen és csalódottan panaszolják egymásnak várakozásuk be nem teljesedését.

Kleofás további beszámolója azt mutatja, hogy ezt a reménységet még nem adták fel egészen a tanítványok. Ez tűnik ki beszédükből, amikor kétszer is hangsúlyosan megismétlik: „de”. Arról, hogy Jézus sírját a hajnali órákban oda látogató asszonyok üresen találták, már hírt kaptak. Tudják, hogy az asszonyok nem találták Jézus testét, angyali jelenésről beszélnek, amely szerint Jézus él. Ezt viszont ők semmiképpen nem tudják megérteni és elfogadni.

Itt kapunk ismét beletekintést a tanítványok helyzetébe és gondolkodásmódjába. Az asszonyoknak nem hisznek, annak pedig még kevésbé, hogy látomásuk volt. Ellenben, amit lehetett, azt ellenőriztek: megvizsgálták az üres sírt. Amit az asszonyok erről mondtak az valóban igaz: üres a sír. De ebből a számukra még nem következik az, hogy Jézus él. Az asszonyok ezt az angyali jelenés alapján állítják. Ezt viszont már nem tudják ellenőrizni. Az üres sír felcsillantja annak lehetőségét, hogy meghiúsult reménységeik mégis valóra válnak. De ehhez Jézust kellene látni.

·        Hogyan jutottunk hitre? Hogyan jutottak hitre az emmausi tanítványok?

            Az emmausi tanítványok esetében azt látjuk, hogy bizony az ő tanúságtételünk korán sem volt tökéletes. A melléjük szegődő „idegen” számára, aki kérdezgetni kezdi őket, a maguk módján megpróbálják mindazt elmondani, ami a szívükben van. Sok mindent még ők sem értenek, sőt egyes dolgokat félre is értettek. A mi emberi gyarlóságunk, kemény szívünk értetlensége és hitetlensége mutatkozik meg ebben.

De, ami azt gondolom, mindezek ellenére nagyon fontos és lényeges az, hogy őszinték voltak és merték megvallani kételyeiket. E nélkül az őszinteség nélkül, és a kérdéseket feltevő bátorság nélkül nem jutottak volna el a hitre az emmausi tanítványok.

Miközben ők „hitük hitetlenségét” megvallva, még a kételyeiket mondják, és keserű csalódottságukat panaszolják a melléjük szegődő idegen számára, akarva akaratlanul tanúságtevőkké lesznek. Mégpedig úgy lesznek Krisztus tanúságtevői, hogy a tanúságtevés közben jutnak el maguk is a hitre. „Az, ami a názáreti Jézussal esett…” (Luk 24:19) – kezdik el a maguk egyszerű szavaival mindazt elmondani az „útitársuk” számára, amit még maguk sem értettek meg teljesen.

A Krisztusról való tanúságtételben gyakran az akadályoz minket, hogy azt gondoljuk, nem vagyunk még eléggé felkészülve. Ilyen kifogásokkal szoktunk előállni, hogy majd ha többet tudok Jézusról, majd ha jobban ismerem a bibliát, majd ha erősebb lesz a hitem, akkor majd, alkalmas leszek arra, hogy másoknak Jézusról beszéljek.

Nos, az emmausi tanítványok esetében azt látjuk, hogy bizony sok mindent még nem tudnak vagy nem értettek meg Jézussal kapcsolatban, a hitük sem mondható valami erősnek, inkább a hitetlenség, az értetlenség és a csalódottság tükröződik szavaikból, mégis vállalják a tanúságtételt.

S a csoda abban van, hogy miközben ők a maguk esetlen szavaival, és kételkedő szívükkel Jézusról beszélnek az útközben melléjük szegődött „idegen” számára, aközben szinte észrevétlenül maguk is egyre több mindent megértenek az igéből, és hitük növekszik és erősödik.

„Aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25) – a Példabeszédek könyvének igazsága ily módon teljesül be az emmausi tanítványok életében. Miközben erőtlen, gyenge és kicsinyhitű tanúságtételükben a maguk bánatát és szívük keseredettségét panaszolják, mégis felvidulnak, hitben erősödnek, elméjük világosodik, egészen addig, míg a melléjük szegődött „idegenben” majd felismerik a feltámadott és élő Krisztust.

Mindezt, a tanúságtétel közben kapott, szívet melengető és megújító hitet maguk is csak utólag ismerik fel.

„Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az írásokat? (Lk 24:32) A Károli fordítás így mondja: „Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mi bennünk…”

A Krisztusról való tanúságtétel csodája ez, amely csendben és észrevétlenül ment végbe ott az emmausi úton a tanítványok szívében. Két megüresedett szív a tanúságtétel által így telt meg örömmel és hittel szinte észrevétlenül.

Igen Krisztusunk nem egyszer végzi tanítását, adja áldását úgy, hogy ajándéka nyilvánvaló, de Ő maga mégis rejtve marad. Nem a „szerénység” készteti erre Urunkat, hanem az irgalom. Bölcsessége nyilván tudja, mikor mi való, s mi szolgálja leginkább üdvösségünket. Ennek rendel alá mindent: a beszélgetést, az étkezést, és a Maga leleplezését is. Nem rohanja le azonnal kételkedő és hitetlenkedő tanítványait, nem akarja megszégyeníteni őket ezért, hanem szelíden, csendesen, szinte észrevétlenül útközben melléjük szegődik. Mennyi tapintat és milyen nagy szeretet van Krisztusnak ebben a tettében.

Vajon tudunk-e mi ilyen krisztusi tapintattal és szeretettel tanúskodni embertársaink felé. Vajon nem rontunk-e sokszor ajtóstul a házba, amikor bizonyságtételünkkel lerohanunk valakit. Vajon nincs-e bennünk egy jó adag farizeusi gőg, amikor elhamarkodottan és oly gyorsan tudunk ítélkezni a másik ember bűne, hitetlensége, kételkedései fölött?

Krisztus vállalja az utat, amelyet együtt tesz meg e két tanítványával. Vajon mi mennyi időt, és milyen hosszú utat vagyunk készek megtenni csalódott, megkeseredett szívű és kételkedő embertársainkért vagy embertársainkkal?

Csak úgy leszünk képessé megvigasztalni, s repeső örömre gerjeszteni másokat, ha mi magunk is megtettük azt a bizonyos, „hatvan futamnyi utat”a feltámadottal.

            De vajon mi készek vagyunk-e társaságunkba fogadni azt a bizonyos „Ismeretlen ismerőst”, akinek nem kenyere a tolakodás?

            A keresztény közösségeknek minden olyan magának való elkülönülése, klikk alkotása, kényeskedése, idegenkedése a kívülállók, a „világból jövők” befogadásától, azzal a veszélyes kockázattal jár, hogy Krisztust, mint útitársat iktatjuk ki életünkből.

            Szerencséjük volt az emmausi tanítványoknak, hogy taníthatók voltak. Tanúságtételüket eleinte nagyfent kezdték: kioktató (mondhatnánk: papi hangon) fölényes modorban indították a beszélgetést. De az ige lépésről-lépésre meggyőzte őket. Úgy, hogy mire úti céljuk végére értek, lélekben is révbe jutottak.

Bárcsak jellemezné mindig a mi mindennapi járásunkat-kelésünket is ilyen állandó tanúságtétel, melynek végén mi magunk is célba érünk. Ámen

…………………………………………………………………………………………………...