Konfirmáció: elindulás Jézus követésének útján

Olvasmány: Jn 1:35-51

„A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást”- (ami azt jelenti: Felkent). Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: „te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni – (ami azt jelenti Kőszikla).” Jn 1,40-42.

Ma van gyülekezetünkben a konfirmáció alkalma. Két fiatal készül arra, hogy a gyülekezet előtt bizonyságot téve elkötelezze magát Jézus Krisztus követésére. A keresztelés és a konfirmáció mindig örvendetes dolog a gyülekezet számára, hiszen új egyháztagokkal bővül, növekszik egyházközségünk. A konfirmandusok már az első előkészítő alkalmon megtanulták, hogy a konfirmáció egy felfedezőúthoz hasonlítható, amelyben megismerjük református keresztyén hitünk tanításait, egyházunk életét, valamint az egyház urát, a mi Urunk Jézus Krisztust. Így a konfirmáció a hitre jutás alkalmává lehet.

Sokan azt gondolják, hogy a konfirmáció egy útnak a végét jelenti. Ezt gondolja sok konfirmandus szülő is. Hiszen amikor a szülők gyermeküket megkereszteltették, ígéretet tettek arra, hogy református hitben fogják nevelni gyereküket. Jó esetben ezért a szülők beíratják gyereküket a hittanórára és konfirmációi előkészítőre, hogy aztán 13-14 éves korban a gyermekük lekonfirmáljon, és azt mondhassák megtettük, ami a kötelességünk volt. De ezt gondolja sok konfirmáló fiatal is. Jártam hittanra, néha a templomba is eljöttem, megtanultam a konfirmációi olvasókönyv kérdéseit, teljesítettem azt, amit a szüleim és a gyülekezet elvárt tőlem, most már bejeztem, lekonfirmáltam…

Az a szomorú, hogy a konfirmációi ünnepséggel sokak számára valóban véget ér minden. Miután lekonfirmált a fiatal nem jön többet hittanra, nem jön többet ifjúsági órára, istentiszteletre. Lelkipásztorával legközelebb jó esetben, akkor találkozik, ha esküvőjét jön bejelenteni, vagy gyermekét szeretné megkereszteltetni. De olyan is van, akinek úgy telik el az élete, hogy temetése napjáig nem lesz más kapcsolata egyházával.

Azt gondolom, fontos lenne felismernünk azt, hogy a konfirmáció nem valaminek a végét jelenti, hanem valaminek a kezdetét. A konfirmációval nem célba ért egy fiatal, hanem rálépet egy olyan ösvényre, ahol még hosszú utat kell neki bejárnia. A konfirmáló fiatal előtt ma nem a célvonal áll, hanem a startvonal, amit átlépve ma elindul a Krisztus követése útján.

Nézzük meg ma a felolvasott igerész alapján, hogy mit tanít nekünk a Szentírás a krisztuskövetésről, arról az útról, amelyen reményeink szerint, gyülekezetünknek ez a két ifjú tagja is elindul ma.  Ha pedig a konfirmáció valóban valaminek a kezdetét jelenti és nem a végét, akkor érdemes nemcsak nekik, a konfirmandusoknak, hanem nekünk mindnyájunknak odafigyelni az Ige tanítására és megvizsgálni, hogy vajon mi hol tartunk ezen az úton. A mi konfirmációi bizonyságtételünk, a Krisztus követésének útján való elindulásunk óta, vajon meddig jutottunk el?

1.      Jézus követése döntésre hív.

„Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: Mit kerestek?” (Jn 1:38).

            A történetben két tanítványról hallunk, akik korábban Keresztelő János követői voltak. Hallották János bizonyságtételét, aki Jézusra mutatva így szólt: „Íme, az Isten Báránya.” (Jn 1,36).  Ez a két ember tehát már rendelkezik bizonyos hitismerettel. Keresztelő János mellett jó felkészítést kaptak, „megtanulták a hittant, a kátékérdéseket”.  Most ez a két tanítvány, aki megkapta a kellő felkészítést elindul, hogy saját maga is utána járjon és megbizonyosodjon a tanult hitismeret igazáról. „Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. (Jn 1,37). Ők nem elégednek meg Keresztelő János bizonyságételének meghallgatásával, az elméleti oktatással, mélyebb ismeretre, személyes tapasztalatra vágynak. Szeretnék Jézust követni, de ez nem megy maguktól. Tanítvánnyá, Krisztus követővé csak az lehet, akit Jézus szólít meg és hív el erre. „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek…” (Jn 16:16). Az első lépést mindig Jézus teszi meg. Augustinus írja: „Sose kereshetnénk Istent, ha már meg nem talált volna bennünket.”

            A Jézus követéséhez azonban nem elég az érdeklődés, a kíváncsiság, Őt nem lehet fél szívvel, megosztott lélekkel követni. Aki Őt követni akarja, annak teljesen át kell adnia magát, egész életét oda kell szentelnie az Úrnak. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk 8:34).

Jézus teszi fel a döntő kérdést az őt követni akaró két tanítványnak: „Mit kerestek?” Valóban döntő kérdés ez akkor is és most is. Jézus ma titeket is megkérdez kedves konfirmáló ifjak: ti mit kerestek, miért jöttetek ide a templomba, miért veszitek kezetekbe a Bibliát, miért akarjátok ma elkötelezni magatokat Jézus Krisztus követésére? De ugyanezt a kérdést teszi fel ma Jézus Krisztus az egész gyülekezetnek is! „Mit kerestek?” – kérdez Jézus minket is.

Sok minden vezethette egykor ezt a két embert, aki Jézus tanítványának szeretett volna elszegődni. Jézus nem elriasztani akarta őket, csak tisztázni azt, hogy mi van a szívükben, mi miatt szegődtek az ő nyomába.

A farizeusok és írástudók például a törvény hajszálpontos és aprólékos betöltésének lehetőségét keresték. A szadduceusok pártja viszont az akkori politikai életben való érvényesülést kereste, ezért ők megpróbáltak a római hatalommal együttműködni. Velük szemben álltak a zélóták és szikáriusok, akik viszont a zsidó nép politikai szabadságát keresték, s nacionalista céljaik megvalósításáért a terrorizmus eszközét is felhasználták. A pusztába visszavonuló remeték viszont a békességet és Isten bocsánatát keresték.

A két tanítvány Jézust Rabbinak szólítja, János ezt a szót megmagyarázza a görög olvasói számára, hogy „didaszkalosz”, azaz mestert jelent. De ennél még sokatmondóbb az eredeti arám szó jelentése: „az én nagyom!”  

Jézus kérdése: „Mit kerestek?”– ma mindnyájunkat döntésre hív. Készek vagyunk-e őt Mesternek, azaz a „mi nagyunknak”, életünk Urának elismerni és odaszánni magunkat az Ő követésére?

2.      Jézus követése közösségre hív.

„Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok. Elmentek tehát, meglátták hol lakik, és nála maradtak azon a napon, körülbelül délután négy óra volt ekkor.” (Jn 1,39).

A Jézus nyomába szegődő két tanítvány, azért kérdezősködik lakása felől, mert nem csak egyszeri találkozást akarnak Vele, hanem követői kívánnak lenni. Elkötelezik magukat Jézus követésére.

A két tanítvány közül az egyik, maga János volt, ezért jegyzi le az időpontot is: „körülbelül délután négy óra volt ekkor” (Jn 1:39). Ez volt az ő megtérésének, lelki újjászületésének az időpontja, ezért volt fontos neki annyira ez az időpont. Az idő megállt, és az örökkévalóság megnyílt János előtt. Sokan vannak, akik ma is ilyen pontosan tudják új életük kezdetét. A megtérés időpontjáról ezt írja Bart Károly: „Egyszer csak ebben a múló rohanó időben megjelent egy pillanat, melyben az örökkévalóság föltárul, amikor a világ sarkaiból fordul ki, mikor az időben megjelenik maga az örök élet”. Volt-e már ilyen időd Jézussal?

„… és nála maradtak azon a napon…”- egy új élet kezdetét jelenti tehát ez a mondat. Nemcsak fizikai értelemben kapnak szállást, találnak otthonra, hanem lelki értelemben is hazaérkeztek, otthonra találtak. Az Úr azt mondta egyszer az Ő lakása felől: „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Mt  8:20). Mégis Ő az, aki helyet készít, otthont ad követőinek az Atya házában, a mennyben: „Az én Atyám házában sok hajlék van, ha nem így volna vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?” (Jn 14:2).

Jézus követése döntésre hív, a mellette döntő, megtérő tanítványokat a legszorosabb közösségre hívja. „Én vagyok a jó pásztor, én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem, ahogyan az Atya ismer engem, én is úgy ismerem az Atyát, és életemet adom a juhokért.” (Jn 10:14-15).

Jézus az őt Mesternek szólító, s az ő követésére magát elkötelező két tanítványt magához hívja, elviszi oda, abba a házba, ahol megszállt. Ezzel a meghívással Jézus közelebbi és mélyebb kapcsolatot akart velük teremteni. Velük akart lakozni.

Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt a tartalma ennek az első találkozásnak és beszélgetésnek, de tény az, hogy a két tanítvány teljesen megváltozott, keresőkből, immár üdvbizonyosságra jutott emberekké lettek, akik így tesznek bizonyságot: „Megtaláltuk a Messiást!”

3.      Jézus követése bizonyságtételre hív.

„A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást”- (ami azt jelenti: Felkent). (Jn 1:40-41).

A két tanítvány, akit Jézus döntés elé állított és közösségre hívott, most maga is másokat döntés elé állító és közösségre hívó személlyé lesz.  Aki döntött Krisztus mellett, elkötelezte magát az ő követésére, megtapasztalta a Vele való közösség örömét és áldásait, az nem tud többé hallgatni, csendben maradni, annak szólnia kell, annak szavain, de leginkább életén, viselkedésén keresztül árad a bizonyságtétel. Nem szükséges ehhez a teológiát elvégezni, egyetemi diplomával rendelkezni, még az sem biztos, hogy az összes konfirmációi kérdést fejből felmondva kellene ismerni, mert a bizonyságtétel nem a hittételek felsorolását jeleni, hanem a Krisztusra mutatást: „Jöjj, és lásd meg!” (Jn 1:46).

Az evangéliumok elbeszéléseiben a tanítványok közül általában Péter a főszereplő. Megtudjuk, azonban, hogy nem ő lett először tanítvánnyá, hanem a testvére András. András, amikor testvérével, Péterrel találkozott azonnal elmondja neki, ami a szívében van. Nem teológiai eszmefuttatásokkal áll elő, nem sok beszéddel akarja győzködni, hanem átélt dolgokat, tényeket közöl: „Én megtaláltam. Hogy te mit teszel, az a te dolgod, de ha akarod, elvezetlek hozzá”. Péter hitre jutásához szükség volt Andásra, aki őt Jézushoz vezette. Mindnyájunknak szükségünk van ilyen segítségre, aki odavezet, aki személyes jelenlétével teszi egyszerűvé a Jézushoz vezető utat. Sokszor a családon belül nehezebbnek tűnik a bizonyságtétel. Nehéz a hitben járó szülő számára az, hogy hogyan tudja átadni hitét a gyermekének. Nem egyszerű megtalálni a gyermek szívéhez vezető utat, elérni azt, hogy a gyermek ne kényszerből jöjjön a hittanra, istentiszteletre, konfirmációi előkészítő alkalmára, hanem önként és valóban örömmel. András semmit sem akar rákényszeríteni testvérére, Péterre, de meri vállalni a személyes bizonyságtételt és a másik odavezetésének fáradságát is. Odafigyelést és időt szán a másik emberre. Vajon bennünk szülőkben van-e ilyen őszinte odafigyelés, van-e időnk a gyerekünkre, meghallgatni, végighallgatni őket? Sokszor nem is az a fontos, hogy sokat beszéljünk nekik a hitről, sokkal inkább az, hogy szavaink helyett beszéljen az életünk!

 A konfirmáció valaminek a kezdete és nem a vége, állapítottuk meg az elején. Sem a  ma konfirmáló fiatalok szülei, sem a lelkipásztor és a gyülekezet, nem mondhatja azt, hogy akkor ma lekonfirmálnak ezek a fiatalok és ezzel szülőként, lelkipásztorként és gyülekezetként véget ért a feladatunk.  A megtanult hitismeretekből vizsgáznak ma a konfirmáló ifjak. De az igazi cél az lenne, hogy ne csak hitismeretük legyen, hanem hitbizonyosságuk is. A konfirmáció olvasókönyvnek, amit az év során végigolvastunk a konfirmandusokkal a címe: „Megtaláltuk a Messiást”. Azért imádkozzunk, hogy a megtanult hitismereten túl egyszer az ő szájukból is elhangozhasson ez a személyes bizonyságtétel.

Jegyezzük meg tehát, a konfirmáció nem valaminek a végét, hanem kezdetét jelenti! A konfirmáció a Jézus követés kezdete.

A Jézus követése ma döntésre hív mindnyájunkat, készen vagyunk-e valóban követni őt? Ha döntöttünk mellette, akkor járjuk az Ő útján és követésében. 

Jézus követése közösségre hív, mert a mellette való döntésünk egy életre, sőt örök életre szól.  A konfirmációval ennek a közösségnek a megélése kezdődött el. Ő ebben a vele való legszorosabb és örökké tartó közösségbe hív minket.

Végül pedig a Jézus követése bizonyságtételre hív és bizonyságtevő életre kötelez. A konfirmáció istentiszteleten elhangzó bizonyságtétellel nem ér véget a bizonyságtevő életünk, hanem itt kezdődik el, hogy aztán egy élethosszig tartó bizonyságtétel, Krisztusra mutatás legyen. Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (2011.05.29. Bonyhád)