Olvasmány. Jel 3,1-6

„Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt” Jel 3,1-2

Szárdisz Lídia tartományának fővárosa és az ókorban a legendás gazdagságú Krőzus királynak volt a székhelye.

Krisztus ennek a gyülekezetnek hasonló módon mutatkozik be, mint az efézusiaknak. Ott így fejezi ki magát: „Ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár.” (Jel 2,1) Itt pedig így: „Ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van.” (Jel 3,1). A hét Lélek a gyülekezet minden szükségletének megfelelő teljes isteni gazdagságára és bőségére utal. A hét csillag pedig az Urat ismét az egyetemes egyház Uraként állítja elénk úgy, mint az efézusi gyülekezethez intézett üzenetben. Krisztusnak ez az isteni Lélekben való bősége és sokoldalúsága leleplezi a látszat-keresztyénség ürességét. Miközben Krisztus a Lélek teljességét birtokolja, a gyülekezet cselekedeteit nem találja teljesnek.

„Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” A gyülekezetnek van neve, híre. Arról nevezetes, hogy él, pedig halott. Hite, a tiszta tanítás és szolgálat mellett is, csak halott hit.

Szárdisz történelme során többször átélte, hogy látszólag biztos, nyugodt élete váratlanul összeomlott. Volt, hogy földrengés, volt, hogy ellenséges hadvezér végzett vele. Hérodotosz görög történetíró leírja, hogy a legendásan gazdag Krőzus király által uralt, bevehetetlennek tartott Szárdiszt hogyan foglalta el meglepetésszerűen a Bibliából is ismert Kürosz, perzsa király. Látszatbiztonságból valóságos halálba jutottak.

Az első század végén átfogó keresztyénüldözések kezdődnek a Római Birodalomban. Keresztyén vértanuk ezreit végzik ki ebben az időben. Szárdiszban azonban nem fenyegette semmilyen veszély a keresztyének életét. A levélben nincs szó keresztyénüldözésről, sem semmilyen hamis tanítás jelenlétéről, ami megzavarná a gyülekezet életét. Szárdiszban úgy tűnik, minden rendben van, legalábbis külsőleg. Folyik az egyházi élet, látszatra jól végzi a gyülekezet a szolgálatát. De a felszín alatti valóság egészen más képet mutat. A szíveket és a veséket vizsgáló Úr diagnózisa egészen ijesztően hangzik: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”

Sokkoló hatású mondat lehetett ez a szárdisziak számára. Képzeljük el, milyen hatással lenne ránk, ha egyszer csak kapnánk egy levelet, amelyben a mi saját nevünket olvasnánk a gyászjelentésben. Egy ilyen sokkoló hatású gyászjelentés ez a szárdiszi gyülekezetnek szóló levél is, amely azért íródott, hogy a lelki halálban lévő közösség tagjait felrázza. A megdöbbentő diagnózis felállításával az Úr célja nem elkeseríteni az övéit, hanem felébreszteni. Az igazság kimondása bármennyire is fáj, végső soron mégis a beteg gyógyulását szolgálja. Az Úr célja pedig nem az ítélet, hanem a megmentés!

Ma, amikor a látszatra, a csomagolásra oly sokat adunk, amikor a külcsín, a kirakat sokkal többet számít, mint a belbecs, mint a valódi érték, mint az igazi tartalom, akkor minket, keresztyéneket is, jobban megkísért ez az igézet.

Élsz-e vagy halsz? A kérdés nem csak a szárdiszi keresztyéneknek szól, hanem nekünk is. Mert minden gyülekezetet, ahol látszólag jól mennek a dolgok, ugyanaz a halálos veszedelem fenyeget: a látszat élet, a látszat hit, a látszat szolgálat, a látszat szeretet, a látszat vallásosság rettenetes csapdája.

Vizsgáljuk meg, mit mond az Úr az ilyen tetszhalott állapotban levő gyülekezetről? Nézzük meg először azt, hogy Jézus szerint mi a pontos diagnózis, majd azt, hogy milyen gyógymódot ajánl, végül pedig azt, hogy mi az eredménye annak, ha valaki megfogadja a tanácsot.

1.      Diagnózis

„Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” Egy félelmetesen súlyos mondat ez, mint minden olyan mondat, ami a dolgok mögé lát, és a látszatot leleplezi.

Az a neved, hogy élsz, mert fel tudod sorolni vallásos őseidet, akikre büszke vagy. Az a neved, hogy élsz, mert talán minden vasárnap templomban vagy, pedig a környezetedben a többség nem ilyen. Az a neved, hogy élsz, mert szolgálatot is végzel, amit ma nagyon kevesen tesznek. Az a neved, hogy élsz, mint gyülekezet, mert sokan járnak az istentiszteletre és építed a templomodat. Az a neved, hogy élsz, mint egyház, mert stadionnyi tömeget tudsz mozgósítani. Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Vannak szép keretek, vannak tetszetős statisztikák, fel tudsz mutatni sok mindet, amit szereztél, gyűjtöttél magadnak, talán tisztségeket is, de belül valójában halott vagy.

„Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” típusú élethelyzetek általában váratlanul, meglepetésszerűen, és többeket sokklova kerülnek napvilágra. Bár lassan megszokjuk annak fájdalmát, hogy egymás után hullik le a lepel a látszatéletről. Gondoljunk arra a fiatal felnőttre, aki eredményesen tanul, kitűnően diplomázik, irigylik a frissen megszerzett állásáért, magabiztos, reménnyel teli, „előtte az egész élet”, és egyszer csak az öngyilkosságba menekül.

De a látszat és a valóság közötti szakadék egy másik síkon is megjelenik a keresztyének között: a külső vallásosság és a belső, megélt valóság között. Ezt nevezik képmutatásnak. Akit mindenki úgy ismer, hogy elkötelezett, odaadó követője Jézusnak, első a szolgálatban, az áldozatvállalásban, a lelkesedésben, mindig kész és képes bibliai igéket idézni és azzal alátámasztani mondanivalóját, egyszer csak azt mondja: kész, vége, az egész tévedés volt, becsaptam magamat és másokat, nem megy tovább. A keresztyének közötti képmutatás mindig erről szól: van egy látszatéletünk, amiben azt valljuk, hogy Jézus az Úr, hiszen Ő számunkra az élet, s közben belül élettelenek, halottak vagyunk, mert nem az Ő szeretete és jelenléte éltet, vezet, motivál belülről.

Az ilyen látszatéletet addig tartjuk fenn, ameddig csak bírjuk, azaz a végkimerülésig, az összeomlásig. Aztán egyszer valóban nem megy tovább, elszakad a cérna, jön a krízis és lehull az álarc. Így lesz egy ember, egy közösség, gyülekezet, egyház életében is igaz Jézus diagnózisa: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”

2.      Terápia

Az orvos diagnózisa először általában sokkolja a beteget. Jézus kijelentése talán minket is először megrémiszt, ezért nem akarjuk, nem tudjuk meghallani. De az első ijedelmen túl rájövünk, hogy Jézus szava valójában felszabadító, megkönnyebbülést hozó szó. Arra szabadít fel, hogy ne színészkedjünk tovább. Nem kell folytatnunk a látszat és a valóság feszültségében élt életet, és ez felszabadító. Ennek ára van: bizonyos értelemben el kell veszni, meg kell halni. Hiszen mi mást jelenthetne elfogadni azt, amit Jézus így mond rólunk: halott vagy.

Mindezek után annál meglepőbb, hogy a következőkben Jézus szájából ez a felszólítás hangzik el: „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” (Jel 3,2).  Hogyan ébredjenek fel, hogyan támadjanak fel az életre, ha éppen most hangzott el róluk a megállapítás, hogy halottak.  Ha halott, akkor tehetetlen. Akkor pedig hogyan tud másoknak szolgálni, másokat ébreszteni?

A válasz annak a Jézusnak a személyében rejlik, aki úgy mutatkozik be a szárdiszi gyülekezetnek, hogy ő az „akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van”. Az szól, hogy ébredj fel, akinél ott van a Lélek teljessége, aki éltet, lélegzetet ad minden élőnek. Ő kiáltott be egyszer egy betániai sírba, ahol már négy napja halott, oszlófélben levő férfi feküdt: „Lázár, jöjj ki!” – és a halott feltámadt és kijött a sírboltból. Amikor ő megszólít téged, aki épp elismerted, hogy halott vagyok, hogy ébredj fel, akkor ezzel együtt fel is ébreszt. Hogyha ma hallod az ő szavát, mi akadálya van annak, hogy azt hittel elfogadd? Mi akadálya van annak, hogy ijedségből felszabadultságba, felszabadultságból új valóságos jézusi életbe lépj? Mi akadálya van annak, hogy halljad és befogadd azt a szót, amit csak ő mondhat: „Ébredj fel”?

Jézus az életre hívó szavát egy olyan felhívással egészíti ki, amelyik újabb kérdéseket támaszt bennünk: „erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” Hogyan lehetséges ez? Az erősítse a haldoklókat, aki maga is a halálban van? Bizony különös munkaterápiája ez Jézusnak. Lelkipásztorként azonban magam is sokszor megtapasztaltam ennek az áldásait.  Belefáradva a szolgálatba, belefásulva a mindennapok szürkeségébe, nemegyszer emelt már ki az Úr azáltal, hogy másokhoz küldött, nálam is csüggedtebbekhez, nálam is erőtlenebbekhez. Sokszor éltem át a Példabeszédek Könyve egyik számomra oly kedves igéjének valóságát: „aki mást felüdít, maga is felüdül!” Aki másokat, haló félben levőket ébreszt, közben maga is elevenedik és új életre ébred, aki ad az mindig kap is, aki a magáéból másoknak szolgál, közben mindig gazdagodik az Úr áldása által.

3.      Eredmény

A felébredt, és másokat ébresztő gyülekezet élete jó gyümölcsökkel gazdagodik. Istenek az a célja a mi életünkkel, és az a célja a gyülekezettel is, hogy sok jó gyümölcsöt teremjünk az Ő dicsőségére. Még egy ilyen lelkileg halott gyülekezet számára is, mint amilyen a szárdiszi volt, még neki is felragyogtatja azokat az áldásokat, amiket a felébredt, életre kelt keresztyének kaphatnak. Egy erőforrást és két ajándékot említ meg igénk ezek között. Az erőforrás az emlékezés, az ajándék pedig egy ruha, és egy név. A felébredésben az emlékezés drága erőforrását kapják, hogy már ismerik azt, aki életre hiv. Egykor már befogadták, már megkapták a Lelket, már megkóstolták az igazi életet. De elaludtak, elsodródtak, tetszhalottá váltak. Mert van, amikor a sátán eltorzítja Isten ajándékát, amikor azt súgja, hogy az az élet, amit hívő életed kezdetén kaptál nem volt valóságos, nem volt több mint érzelmi fellángolás. Jézus arra szólít fel, hogy emlékezz vissza arra, milyen volt az, amikor Ő szólt, amikor az Ő élete lüktetett benned, amikor betöltött az első szeretettel, amikor elkötelezett a szent és tiszta életre és felszabadított a neki való szolgálatra. Engedd, hogy, aki tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz megtérésre hívjon igaz beszédével. Mert nincs az emberi életnek olyan mélysége, olyan elkeseredettsége, olyan kudarcokkal teli vagy kiszolgáltatott állapota, ahol ne lehetne emlékezni Isten igéjére, a nekünk mondott ígéreteire és ne lehetne megtérni. Lehet az a konfirmációi igéd, vagy a héten olvasott bíztatás, egy jó baráttól kapott tanács, csak tartsd meg, és meríts erőt belőle.

A felébredt életnek ajándéka a tiszta, fehér ruha: „Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába.” Szárdisz városa pedig az ókorban épp a gyapjújáról volt híres, ugyanis ott találták fel a gyapjúfehérítés technikáját. Így válik egyértelművé, hogy miért beszél Jézus fehér ruháról. A szárdisziaknak volt fehér ruhájuk, de ez csak külsőség és látszat volt, Jézus egy másféle fehér ruhát kínál nekik. A látszatélet csak külsőségeiben szép, de belül romlott. A fehér ruha az erkölcsi tisztaság jelképe a Bibliában, fehérben járni, annyi, mint bűn nélkül, tiszta kezekkel és tiszta szívvel élni. Jézus, aki ébreszt, aki életre kelt, ezzel együtt egészen megújít, egészen megtisztít. Ha az emlékezés a múltból való erőmerítés lehetőségét kínálja, akkor a fehér ruha pedig a jelenben hoz egészen újat.

 A fehér ruha mellé egy másik áldás ígérete is társul: „Aki győz, annak nevét nem törlöm ki az élet könyvéből” (Jel 3, 5). Sokak számára rémisztőnek tűnik a gondolat, hogy elmúlik az életünk és egészen semmivé lesznek. Ezért szeretik megörökíteni neveiket, kőbe, márványba vésve. Az ilyen, kőbe vésett név, múlandó. Amiről Jézus beszél, hogy „nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből” – jelenti csak az igazi megmaradást, ha nevünk nem itt a földön, hanem ott fenn, Istennél van feljegyezve.

 Az Úr ma minket is ébreszteni akar, megkérdezi tőlünk: valóban élet az, amit mi élünk? Saját valós állapotunkkal sokkol, szembesít, felállítja a megdöbbentő diagnózist, de teszi mindezt azért, hogy magunkhoz térjünk, pontosabban hozzá térjünk, gyümölcsöző életet éljünk az ő dicsőségére. Ámen.