Laodicea: a langymelegség csapdája

Jel 3,14-22

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire, de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.” Jel 3,15-17

Ma a reformáció ünnepén értünk el sorozatunk utolsó részéhez, a hetedik levélhez, amely a laodiceai gyülekezetnek szól. A hét Kis-Ázsiabeli gyülekezet közül ez a gyülekezet az, amelyik nem kap semmi dicséretet, csak elmarasztalást az Úr Jézustól. Ez a gyülekezet az, amelyik leginkább rászorul a reformációra, az Isten Igéje általi megújíttatásra.

Laodicea városát a Kr.e. 3. században alapította II. Antiokhosz király és a feleségéről nevezte el Laodikeiának. A város Kr.e. 133-ban lett a Római Birodalom része, gyorsan fejlődött és rendkívüli gazdagságra tett szert, mivel az Európát Ázsiával összekötő ún. selyemút mentén feküdt. A város híres volt fekete gyapjújáról, amelyből a birodalom leggazdagabb emberei számára készítettek ruhákat. De híres volt orvostudományáról és orvosi iskolájáról is. Orvosai a szembetegségek specialistái voltak. A város hatalmas gazdagsága miatt fejlett bankrendszerrel is rendelkezett és az ókori világ egyik legnagyobb pénzügyi központjává vált. Ami azonban a legérdekesebb, a mai igerészhez kacsolódóan, hogy a laodiceaiak olyan gazadagok voltak, hogy saját vízvezeték-hálózatot építettek ki, hogy a mintegy 30 km-re levő hierapoliszi gyógyhatású hévizeket ők is élvezhessék. A vízvezeték meg is épült, de akkor derült ki, hogy mire az forró víz a hosszú vezetéken megérkezett Laodiceába, addigra, langyossá vált. Fürdésre nem volt elég meleg, szomjoltásra viszont nem volt elég hideg a víz, így aki csak a szájába vette, undorral köpte ki.

”Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból” – mondja Jézus, de itt nem a laodiceai vizet jellemzi ezekkel a szavakkal, hanem a gyülekezet állapotát. Nagyon beszédes kép ez. Gondoljunk arra, amikor a nyári melegben megszomjazunk, és szomjunk oltására beülünk egy étterembe, ahol azonban csak langyos kólát, vagy langyos sört kapunk. A csalódott vendég ilyenkor undorral köpi ki a szájából a felszolgált italt.

Így érthetjük meg Jézus csalódottságát, megvetését, amikor az övéit langyosnak találja. Az az élet, ami ilyen is meg olyan is akar lenni, valójában semmilyen. Ezen akar Jézus változtatni a laodiceai gyülekezet esetében, és minden olyan gyülekezet életében, akik hasonló langymelegségben élnek. A helyzet megoldására, gyülekezetének reformálására, megújítására három dolgot mond el itt Jézus: szembesít a valósággal, felkínálja a gyógyulás lehetőségét, végül pedig egy drága ígérettel bátorít.

1.      Jézus reformációja szembesít a valósággal

Sokan vallják azt, hogy az életben az „arany középút” a legjobb életfilozófia. A szélsőségektől, túlzásoktól mentes, megfontolt és mértékletes élet sokak számára követendő példa. A laodiceai keresztyének is ezt az elvet igyekeztek megvalósítani. „A jóból is megárt a sok”- mondhatták magukban, ha egyéni hitükről volt szó. „Nem muszáj mindent halálosan komolyan venni”- vélhették, amikor a krisztusi erkölcsi parancsokat át akarták ültetni a mindennapokba. „Tartsunk mértéket a Krisztus követésben is” – talán ez lehetett a laodiceia keresztyének jelszava.

Erre mondja Jézus azt a meglepő választ, hogy inkább lennétek istentagadók, mint közömbösek. A laodiceaiak irtóztak a vagy-vagy-tól, inkább szerették az is–ist”. Jézus szerint azonban ez a fajta aranyközépút kevés az üdvösséghez. Jézus egyértelmű döntést és elköteleződést vár tőlünk. Két úrnak nem lehet szolgálni, mert az félszívűséget jelent, Jézus pedig a teljes szívünket, teljes életünket kéri.

Jézus leleplezi a kétfelé sántikáló, langymeleg keresztyénséget. Jézus szavaiból megtudjunk, hogy hogyan vélekedtek a laodiceai keresztyének magukról: „gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire”.Ennek a gyülekezetnek tehát mindene megvan, semmiben sem szenved szükséget. Első látásra irigylésre méltó állapot, és közel sem magától értetődő, hogy mi vele a baj. Csakhogy ennek a látszólagos megelégedettségnek nem a hála, hanem a büszkeség van a középpontjában. Az „én” áll középpontban és mindaz, amit az „én” megszerzett. Így is fogalmazhatnánk: megcsináltam, megszereztem, elértem – kire vagy mire lenne még szükségem?

A valóság az, hogy mindaz, amiről itt Jézus beszél, megdöbbentően pontos jellemzése a mai társadalmunknak: a mindennapi életgyakorlatban az autonóm, szabad, független ember áll, az egyén, az individuum az, ami egyedül és önmagában fontos: én döntöm el, hogy én mit tartok helyesnek, és csak az én dolgom, hogy miben hiszek és hogyan élek. Nem kötelezzük el magunkat semmi mellett, mert a szabadságot keressük, csak közben egyre több kötelék vesz körül minket.

Ez a „meggazdagodtam, nincs szükségem semmire” lelkület persze törvényszerűen langyossá tesz. Miért tudna még az ilyen ember lelkesedni? Miben tudna teljes szívvel és bizalommal hinni? Miért hozna szívesen áldozatot? Miért lobbanna lángra? Egyre inkább ilyenek vagyunk. Minden lelkesedővel, minden hittel, minden elköteleződéssel, minden áldozattal, minden hősies tettel kapcsolatban közömbösek, gyanakvóak, cinikusak, kiábrándultak és kiégettek vagyunk. Nincsenek értékek, amelyekért lelkesedni lehetne, és nincsenek bűnök, amelyeket gyűlölni lehetne. De a langyos élet elviselhetetlen, ezért jönnek aztán az extrém sportok, extrém életformák, extrém nyaralások, extrém külső a divatban.

Ez a lelkület hatalmasodott el a laodiceia gyülekezeten. E sorokat olvasva, érezzük, hogy mennyire modern a Biblia üzenete. A bőségben élő társadalom keresztyénjei ide jutottak: szavakkal tisztelik az Urat. Minden a helyén van, csak éppen Jézustól függetlenítettük magunkat, nem mondjuk, hogy nincs Jézusra szükségünk (ez nem lenne illő), de valójában kihagyjuk Őt az életünkből. Jézus számunkra már nem élet-halálkérdés.

Ilyenek vagyunk, langyosak, nem lobogunk, nem lángolunk. Nincs szükségünk semmire, meggazdagodtunk. Gondolkozzunk el ezen, hogy vajon nem ez a langyosság jellemzi-e a mi egyéni kegyességünket, keresztyén életünket is?

„… de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.”

Már az elején megállapítottuk, hogy laodicea városa híres volt szemgyógyító kenőcséről, fekete gyapjúszövetéről, fejlett pénzügyi rendszeréről. S így értjük meg, hogy miért éppen ezeket a szavakat mondja nekik Jézus. Másokat kellene vezetniük, de ők mégis vakok, másokat kellene gazdagítaniuk, de ők mégis szegények a jócselekedetben, dicsekednek, pedig szégyenkezniük kellene.

2.      Jézus reformációja felkínálja a gyógyulás lehetőségét.

„Tanácsolom neked, hogy végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássák szégyenletes mezítelenséged, és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemedet, és láss.” (Jel 3,17-18).   Ha dicséretet nem is kapnak a laodiceaiak, az Úr Jézustól, de tanácsot és segítséget igen. Érdekes az, ahogyan Jézus a gyógyulás lehetőségét felkínálja ennek a gyülekezetnek. A laodiceiaiak nyelvén szólva, az ő három büszkeségükhöz, három specialitásukhoz kapcsolódva mondja el Jézus az ő ajánlatát. Aki gazdagnak gondolta magát, és lelepleződött szegénysége, az vegyen Jézustól tűzben izzított aranyat. Aki gyönyörű és előkelő ruhákba öltözött, de Isten előtt mégis szégyenletes mezítelensége, vegyen Jézustól fehér ruhát. Aki a világhírű szemgyógyító írt a birtokában tudja, s mégis vak, Jézustól vegye az írt szeme gyógyítására. Krisztus ezeket a drága portékákat kínálja a laodiceaiaknak, de nem pénzért, hanem ingyen adja, ajándékba, mert amit Jézus ad azt nem lehet megvásárolni, csak elfogadni. Mert ha Krisztustól akarunk venni, ahhoz először is el kell ismerni, hogy szükségben vagyunk, hogy mezítelenek vagyunk, hogy vakok vagyunk. És a megajándékozott ember szíve felforrósodik, mert elönti a hála és a szeretet.

Jézus felkínálja a gyógyulás lehetőségét nem csak a laodiceaiaknak, de nekünk is, és ehhez három ajándékot ad. Először is a „tűzben izzított arany” ajándékát, ami nem más, mint a tőle kapott, általa megedzett szeretet. Hiszen ez a legnagyobb kincs, ez az, ami mindvégig megmarad. És éppen ez az, ami hiányzott a laodiceaiakból, meg a mai langymeleg keresztyénségből is. A második a „fehér ruha” ajándéka, a megigazulás, amit Jézus a kereszten nekünk megszerzett. Ebbe kell nekünk minden önelégültségtől mentesen, felöltözni: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogódzva. Meztelen, hogy felruházz, árván, bízva, hogy megszánsz.”(458. Dícséret). S végül a harmadik ajándék a „szemgyógyító kenőcs”, ami pedig nem más, mint az Ige, és a Szentlélek.

3.      Jézus reformációja drága ígérettel bátorít.

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem” (Jel 3,20).  Krisztus reformációra hívó szava nemcsak leleplez, de a gyógyulás és a megújulás lehetőségét is elénk tárja, s végül mindezek megvalósításához drága ígéretekkel bíztat és erősít. A keleti ember számára a vacsora nem csak a főétkezés volt, de ennél jóval több is, a személyes együttlét, a baráti beszélgetés alkalma is. Amikor Krisztus azt ígéri, hogy vacsorázni megy ahhoz, aki előtte megnyitja az ajtót, akkor Ő a vele való személyes kapcsolatról, a legszorosabb életközösség felvállalásáról beszél. Ő nem csak drága ajándékait kínálja az övéinek, de ennél jóval többet is. Aki a maga szegénységét, mezítelenségét és vakságát felismerve hozzá fordul, előtte nyit ajtót, az magával Krisztussal kerül közösségbe. Ami nem megy nekünk magunktól, szeretni Istent teljes szívünkből, neki élni lángoló hittel, az Krisztus által lesz lehetségessé. Ami a magunk erejéből való próbálkozás volt, az csak önelégültséghez és langymelegséghez vezetett. Ahol eddig a teljesen önelégült énünk trónolt, oda az élő Isten kopogtat be, aki eddig kiszorult az életünkből, mert langymelegségünk nem hagyott számára helyet.

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek…” Az Úr zörget a laodiceai keresztyének ajtaján. Kívülről kell zörgetnie, mert a langymeleg közöny kizárta. Az önelégültek életében nincs helye. De Ő nem lett hűtlen a hűtlenekhez. Szava sürgetően hangzik, de ő mégsem töri ránk az ajtót.

Az ajtó előtt álló és zörgető Jézust ábrázoló festmények közül talán a legismertebb Holman Hunt XIX. századi angol festő képe. Ezen a képen a művész Jézust a világ világosságát ábrázolja, kezében egy lámpással, amint éppen egy sok gazzal benőtt ajtó előtt kopogtat. A kép különlegessége azonban az, hogy ezen az ajtón kívülről nincs kilincs. A kép azt üzeni a számunkra, hogy Jézus senkihez sem akar erőszakkal betörni, de ha behívod, ha belülről kinyitod az ajtót, akkor ő kész belépni hozzád. Ő kopogtat, Ő szólít, és Ő kész belépni hozzánk, Ő kész közösséget vállalni velünk, ha mi ajtót nyitunk előtte.

 Ha felismertük langyosságunkat, ha felismertük azt, hogy már régóta csak szavainkkal tiszteltük Őt, de igazából nem volt szükségünk rá, ezért kizártuk Őt az életünkből, most behívhatjuk Őt, aki ma még itt van, aki ma még a mi szívük ajtaján is zörget. Legyen válaszunk a dicséret szava: „Bús szégyennel behívunk, az ajtónk nyitva már, Jöjj, Jézus jöjj, ne hagyj el, a szívünk várva vár.” (457. dicséret). Ámen.