Olvasmány: Jn 1,35-51

„A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást - (ami azt jelenti Felkent). Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni” – (ami azt jelenti: Kőszikla). Jn 1,40-42

Folytatva sorozatunkat, ma a keresztyén élet egy másik oldaláról szeretnék beszélni, mégpedig a bizonyságtevő életről.

Bevezetésképpen hadd idézek néhány sort Rick Warennek a „Céltudatos gyülekezet” c. könyvéből. Ez a könyv arról szól, hogy az egészséges gyülekezetek mindig növekedő gyülekezetek. Rick Waren a gyülekezet növekedésének 10 gyakorlati akadályát sorolja fel. Az első és legfontosabb akadályként nevezi meg azt, hogy nem hozunk barátokat a gyülekezetbe.

Íme, az idézet: „Nem hozunk barátokat a gyülekezetbe. Imádkozunk, kérjük, próbálunk nyomást gyakorolni, motiválunk, kihangsúlyozunk, de a tagok mégsem hívják el a barátaikat a gyülekezetbe. Miért? Gyakran az az igazság, hogy szégyellik. Ösztönösen érzik, hogy a gyülekezeti alkalmak nem keresőknek, nem a nemhívőknek, nem azoknak szól, akiket a munkahelyükről ismernek. Azt gondolják, a hétvégi istentiszteletek betöltik az én szükségleteimet, de nem a szomszédomét, szóval nem is fogom kérni, hogy jöjjön el velem. Az ellenszer: legyen legalább egy olyan alkalom a hétvégén, amit úgy tervezünk, hogy figyelembe vesszük a gyülekezetbe még nem járók szempontjait.”

Hogy van az, hogy valaki keresztyénnek vallja magát, hisz Istenben és jár templomba, de a környezete ezt észre sem veszi rajta? A munkahelyén, a barátai körében vagy a lakóhelyén a szomszédok sok esetben nem is tudják róla hogy keresztyén. Vajon milyen keresztyénség az, ami teljesen hatástalan marad a környezete számára? S akkor még nem is beszéltünk a családunkról, a hozzánk legközelebb állókról, akikkel együtt élünk. Akikkel nap, mint nap együtt vagyunk, azok ismernek igazán minket. A Krisztusban való hitünket hogyan éljük meg a mindennapokban? Vonzóvá, követendő példává lett-e családunk számára az a keresztyénség, amit mi megélünk?

A keresztyén élet = bizonyságtevő élet. Jézus első tanítványai életében azt látjuk, hogy magától értetődő és természetes dolog volt a bizonyságtétel. Ahogy teljesen természetes az, hogy ha valami jó történik velem, azt a hozzám legközelebb állóknak, a barátomnak vagy a testvéremnek elmondom.

Egy dolgot azonban fontos itt az elején tisztáznunk. Nem a tanítványok akarták megtéríteni barátaikat vagy rokonaikat. Nem akarták őket mindenáron valamire rábeszélni, vagy valamiről meggyőzni. Ők nem tettek mást, minthogy Jézusra mutattak és igyekeztek barátaikat és rokonaikat Jézushoz vezetni. A bizonyságtevő élet lényege ebben van: Jézusra mutatni és Jézushoz vezetni másokat. A többi már Jézusra tartozik, a többit már Ő végzi el Igéje és Szentlelke által.

1.                 A bizonyságtevő élet Krisztusra való mutatást jelent.

 A tanítványok bizonyságtétele egyszerű szavakból állt. Keresztelő János az őt követő két tanítványának így tesz bizonyságot Jézusra mutatva: „Íme, az Isten báránya!”(Jn 1,39). Aztán e két tanítvány közül András, amikor találkozik testvérével, Simon Péterrel, akkor ennyit mond neki: „Megtaláltuk a Messiást”. (Jn 1,41). A következő jelentben pedig arról hallunk, hogy Jézus elhívta Fülöpöt, aki pedig barátját Nátánaélt szólítja meg: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.” (Jn 1,45).

Azt látjuk ezekben a bizonyságtételekben, hogy mind Jézusra mutatnak. Ez a legfontosabb! Jézust állítják középpontba és nem magukat. Nem arról beszélnek, hogy ők hogyan változtak meg, mit jelent nekik a megtérés, a tanítványok egyszerűen Jézusra mutatnak, elmondva, hogy kicsoda Ő.

Fiatalkoromban többször részt vettem olyan keresztyén ifjúsági táborban, ahol az esti evangelizáció után mindig voltak bizonyságtevők, akik részletesen és egymást túlszárnyalva elmesélték régi bűnös életüket, ahonnan Isten megszabadította őket. Ezeknek a sokszor már fárasztó és hosszú bizonyságtételeknek a középpontjában valójában nem Jézus állt, hanem az én. Többet beszéltek magukról, mint amennyit Jézusról.

A hiteles és hatásos bizonyságtétel mindig az, amely Jézusra mutat. Nem feltétlenül kell barátainknak, családtagjainknak lyukat beszélni a hasába. Egyszer egy gyülekezetbe nem járó egyháztagot próbáltam hívogatni az istentiszteletre, de sikertelenül. Elmondta, hogy őt a gyülekezetnek egyik buzgó hívő tagja rendszeresen meg szokta szólítani az utcán, a boltban vagy bárhol nyilvános helyen, s ilyenkor képes órák hosszat beszélni neki Jézusról. Ez nagyon kellemetlen a számára, mert ilyenkor egyszerűen nem tud megszabadulni ettől az embertől. Ha teheti és idejében észreveszi, hogy ez az ember az utcán szembe jön vele, akkor – így fogalmazott az ismerősöm - „lapos kuszásban elkerülöm”.

A Krisztusra való mutatás nem jelneti azt sem, hogy vitatkoznunk kellene a hitetlen ismerőseinkkel. A bizonyságtételünk ne legyen hitvita, mert az mindig eltereli a céltól a másik embert.  Nem Krisztusra fog figyelni, hanem a Szentírásban található látszólagos ellentmondások felkutatásával lesz elfoglalva. Azt olvassuk itt a történetben, hogy amikor Fülöp bizonyságot tett Jézusról Nátánaél előtt, akkor ő egy lekicsinylő megjegyzést tett Jézusra a názáreti származása miatt.  Nátánaél ismeri a Bibliát, tudja, hogy a próféták, semmi különöset nem mondtak erről a városról, hogy abból valami jó is származhatna. Ha Fülöp belemegy ebbe a vitába, bizonyára órákon keresztül el tudtak volna vitatkozni a különböző szentírásbeli igehelyek értelmezéséről, csak hogy akkor már rég nem a lényegről, nem Jézusról lett volna szó. Fülöp azonban nem akar vitázni, nem akar érvelni, sem, nem akarja semmi felől meggyőzni az ő barátját, hanem csak ennyit mond neki: „Jöjj, és lásd meg!” (Jn 1,46).

Az a tapasztalat, hogy vitatkozással még nem vonzott senki Jézushoz másokat, csak szelíd és meleg emberi hívogatással és őszinte egyszerű bizonyságtétellel. A többit elvégzi Jézus.

2.                 A bizonyságtevő élet Krisztushoz való vezetést jelent

Andrásról azt olvassuk, hogy nemcsak beszélt Jézusról a testvérének, de többet is tett: „Odavitte Jézushoz…” (Jn 1,42.) S ugyanezt olvastuk az előbb Fülöpről is, aki barátját, Nátánaélt hívja és vezeti Jézushoz: „Jöjj, és lásd meg!” (Jn 1,46).

Mindnyájunknak, akik már Isten gyermekei vagyunk volt a hívő életünk kezdetén valaki, vagy valakik, akik mellénk álltak, akik segítettek nekünk, hogy Jézushoz találjunk. Talán a szüleink, talán egy nagymama, vagy egy lelkész, egy hívő gyülekezeti tag, egy jó barát, aki ott volt, fogta a kezünket, irányt mutatott, Jézushoz vezetett. Nélkülük talán sosem jutottunk volna el a hit útjára, nélkülük talán sosem találkoztunk volna Jézus Krisztussal.

S vajon mi vezettünk-e már valakit Jézushoz? Nem erőszakkal, nem parancsszóra, hanem ahogy András teszi, aki mihelyt találkozott testvérével elmondja neki, amit ő tud Jézusról, de ami még fontosabb odavezeti Jézushoz. És ami meglepő, hogy Péter azonnal megy.

András nemcsak mondja a szavakat, de egész lénye kisugározza azt az örömöt, amit ő már megtalált Jézusban. Ha hívő életünkből ez az öröm sugárzik, akkor nincs szükség nagy szavakra, akkor elég néhány egyszerű mondat ahhoz, hogy a másik meginduljon Jézus felé. A szavaknál sokszor többet ér egy őszinte mosoly, egy kedves egyszerű figyelmesség, lehajolni és odahajolni a másikhoz, meghallgatni őt, s máris megteremtődik a bizalmi légkör, amellyel Jézushoz tudjuk vezetni a másikat.

Ez valójában nem a mi beszédünk meggyőző erején múlik, és nem is a mi nagy bölcsességünkön vagy tudásunkon, sokkal inkább a mi alázatunkon. Elég csak ennyi: „Jöjj, és lásd meg!” (Jn 1,46). Nem kell nekünk minden kérdésre tudni a választ. Nem kell nekünk a másik ember életének minden problémáját megoldani, és nem is tudjuk ezt megtenni, de egyet igen, ahhoz a Jézushoz vezetni a másikat, aki a kérdések mögé lát, aki az egész embert a maga valóságában ismeri. Akivel találkozva az előbb még ellenséges kérdésekkel teli Nátánaél, már csak azt tudja kérdezni: „Honnan ismersz engem” (Jn 1,48). S aztán a Jézussal való találkozás úgy átformálja ezt a Nátánaélt, hogy következő mondata már ez: „Mester, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!” (Jn 1,49). Ez a Jézussal való találkozás csodája. Megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan, hogy hogyan is van az, hogy az előbb még hitetlenkedő, kételkedő, kérdésekkel teli ember már nem kérdez, nem kételkedik, nem kell számára semmit bizonygatni, mert már ő maga is hisz.

Ez a csoda csak azokkal történik meg, akiket odavezettek Jézushoz. Ez a csoda csak Jézus által történhet meg.

Ebben van, a mi nagy felelősségünk kedves testvéreim! Jézusra mutatunk-e? Jézushoz vezetjük-e az Őt még nem ismerőket? Valóban akarjuk-e, hogy növekedjék a gyülekeztünk? Jézusnak a Hegyi beszédben elmondott szavait gyakran szoktuk idézni: „Ti vagytok a föld sója… ti vagytok a világ világossága…” (Mt 5,13-14). Igaz-e a mi életünkre mindez?

Az interneten olvastam egy cikket arról, hogy George Barna (a legnagyobb amerikai keresztény közvélemény kutató) felmérte, hogy azok az emberek, akik nem járnak gyülekezetbe, miért nem járnak. Elég meglepő lett az eredmény, legalábbis a számomra. 73%-uk azért, mert még senki nem hívta őket! Ennyire egyszerű és egyben szomorú a válasz. Nem hiszem, hogy nálunk nagyon más lenne a helyzet. Pedig ha egy ötventagú gyülekezet komolyan venné a hívogatást, ha lenne erre külön egy felkészítés, ha minden új látogatónak elkérnék az elérhetőségeit, ha tudatosan végezné a gyülekezet az "adatbázis építést" nagy valószínűséggel több ezer embert tudna elérni közvetlenül. Amit az iwiw, a facebook meg tud csinálni, arra a gyülekezet képtelen. Elég nagy hiba. Tékozlás? Mulasztás? Kihagyott lehetőség? Bűn?

Végül hadd idézzek egy református lelkész kollégámnak a sajtóban megjelent cikkéből: „Egyházunk szerteágazó szolgálatot végez, mégis kiöregedéstől tart, és fogynak a gyülekezetek. Sajnos, még mindig többet költünk betonra és bádogra, mint emberekre. Pedig az épületek nem üdvözülnek, hanem az embereknek kellene. Vágyom arra, hogy a neveink ne szobrok talapzatában legyenek megörökítve – melyre bizony sokan vágynak –, hanem az emberek szívében, de leginkább az Isten szívében. Szeretnék adni valamit a városnak, szülővárosomnak, azoknak, akik még talán nem jutottak el egyik templomba sem, de vágynak a megértő meghallgatásra. Kíváncsian várom, mi lesz azzal a tízezer emberrel, akik még papíron sem tartoznak egyik keresztyén felekezethez sem – vajon kinek kellenek ők? Ki fogja meghallani kimondatlan kérésüket, ki válaszol szomjúságukra, ki áll melléjük, és tesz velük lépéseket együtt az úton?”

Ez a cikk nem Bonyhádról és nem az itteni gyülekezetről szól, de akár szólhatna rólunk is. Vagyunk itt gyülekezetbe járó református keresztyének úgy 40-50-en vasárnaponként, de vajon mi a helyzet a többiekkel, mi a helyezet azzal a Bonyhádon élő „több ezer” emberrel, akik nem tartoznak semmilyen felekezethez? Mi a helyzet azokkal, akik még sosem találkoztak Jézus Krisztussal? Mi lesz azokkal, akiket talán még soha senki nem szólított meg, senki nem beszélt nekik Jézus Krisztusról, senki nem hívta őket a gyülekezetbe?  Vajon mi megtesszük? Vajon ma lesz-e valaki, akinek elmondjuk, hogy kicsoda Jézus? Vajon a következő héten, a munkahelyünkön, vagy a szomszédjaink, barátaink közül, esetleg családunkból lesz –e valaki, akit megszólítunk, akit Jézushoz vezetünk?

„Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt. Légy örömmondó, békekövet, hirdesd: a Szabadító elközelgetett!” (397. dicséret 5. v.). Ámen.