Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát!

Olvasmány: Nehémiás 2,1-20.

„Magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk: Jeruzsálem rommá lett, és kapui tűzben égtek el. Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát, hogy ne gyalázhassanak többé bennünket! Elmondtam nekik, hogy Istenem milyen jóakaratú volt hozzám, és hogy milyen szavakat mondott nekem a király. Erre ők így feleltek: Kezdjük el az építést! És bátran hozzáfogtak a jó munkához.” Neh 2, 17-18

Református bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Nehémiás könyvét olvassuk. Arról az időszakról szól ez a könyv, amikor a babiloni fogságból hazatértek egy küldöttsége visszament a fogságban maradottakhoz, és segítséget kért tőlük. Maga Nehémiás már a fogságban született és magas pozícióba került: a perzsa király személyi titkára volt. A király közvetlen közelében végezte tehát a maga munkáját, és ekkor értesült arról, hogy nagy baj van otthon. Hazamehettek ugyan sokan, de nem haladt az újjáépítés. Nem volt, aki összefogja az embereket, nem volt koncepció, sem építőanyag, sem munkakedv, sem életkedv. Semmi sem volt meg ahhoz, amitől talpra állhatott volna az a megnyomorított nép, és újra felépülhetett volna a haza.

A könyv első fejezetében arról olvasunk, hogy Nehémiás hallva ezt a sok rossz hírt, imádkozni kezdett. Sőt azt olvastuk, hogy több napig sírt, böjtölt és könyörgött. Elsorolta Istennek mindazt, amivel vétkeztek ellene. Ő ugyan nem volt részes azokban a bűnökben, de mégis többes szám első személyben magát is a zsidó néphez tartozónak vallva esedezik Istenhez bocsánatért.

Miközben Nehémiás imádkozott és azért könyörgött, hogy adjon segítséget Isten az ő népének, egyre inkább megerősödött benne a gondolat, hogy neki kellene segíteni ezen a népen. Miközben egyre világosabb lett számára, hogy Isten őt valóban haza akarja küldeni, azon kezdett gondolkozni, hogy miképpen lehet mindezt megvalósítani.

Imádságos szívvel várta a kedvező alkalmat, hogy beszéljen a királlyal. Eltelt négy hónap, amikor aztán sor került arra a lakomára, amiről olvastunk. Isten készítette el az alkalmas időt, amikor maga a király szólította meg őt és kérdezte meg szomorúságának okát.

Nehémiás ekkor felismerve, hogy itt Isten munkálkodik, őszintén elmondott mindent a királynak. Közben-közben olvassuk ezt a megállapítást: én pedig imádkoztam a menny Istenéhez. Amikor pedig, nemcsak a távozásra kap engedélyt, hanem még ingyenes építőanyag kiutalást is kap a király erdőinek őréhez, meg mindenféle levelet, ami biztosítja az áthaladását, akkor állapítja meg a végén ezt: „A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán."

Ez a mondat pedig egy nagyon fontos dologra mutat rá: Nehémiás gondolkodásának, életszemléletének a lényege benne van ebben a mondatban. Az eseményeknek ilyetén való értékelése, ami Nehémiást is jellemezte, és ami azóta is minden Istenben hívő embernek a nagy kiváltsága, hogy Isten a világtörténelem ura, az események irányítója, aki a mi életünk dolgait is kezében tartja és irányítja.

A Bonyhádi Református Gyülekezet számára ez a mai vasárnap egy új korszak kezdetét jelenti. A gyülekezetnek most új lelkipásztora van. Sokáig talán azt érezhette a gyülekezet, hogy magukra maradtak és a változásnak és a megújulásnak még a reménysége sem látszik. Valahogy így érezhettek ezek a fogságból hazatért jeruzsálemi zsidók is. Volt egy reményteljes kezdet, amikor Ezsdrás vezetése alatt a hazatért zsidók újra felépítették a templomot, de aztán a nép megújulása és Jeruzsálem városának és a várfalnak az újjáépítése abbamaradt. Ennek egyik oka az ellenségek irigysége és vádaskodása volt. A másik ok pedig az volt, hogy maga a nép is elcsüggedt, lelkileg megfáradt és közömbössé lett. Mindenki a maga dolgával törődött és a közösség ügye, a várfal újjáépítése elmaradt.  A helyzet egyre kilátástalanabbnak tűnt és sokan látták egyre pesszimistábban a helyzetet: „a megmaradtak… nagy bajban és gyalázatban vannak… Jeruzsálem várfala csupa rés, és kapui tűzben égtek el.”

Ebben a szomorú helyzetben indítja Isten cselekvésre Nehémiást. Nézzük meg a mai igénk alapján azt, hogy mit tanulhatunk mi Nehémiástól? Hogyan indulhat el a gyülekezetünk megújulása, hogyan fogjunk neki a gyülekezet lelki várfalának újjáépítéséhez?

1.                 Egyedül Istenben bízva és kitartóan imádkozva.

A cselekvés idejét megelőzi a felkészülés ideje. Nehémiás együtt érezve népe nyomorúságos helyzetével hosszú napokon át imádkozott Istenhez. Egyedül Istentől reméli a segítséget és nála keresi a megoldást. Pedig, mint a perzsa király egyik legbizalmasabb embere, segítségért fordulhatna az uralkodóhoz. A királyi udvartól anyagi és erkölcsi támogatást kapva egy-kettőre fel lehetne építeni azt a várfalat ott Jeruzsálemben.

Sokan gondolják ma a református egyházunkban is azt, hogy ez az évi kormányváltás után most majd könnyebb lesz az egyházunk és a gyülekezeteink helyzete. Az államtól kapott anyagi és erkölcsi támogatás által majd újra megerősödnek gyülekezeteink. Bizonyára sok olyan terület van az oktatásban, a kultúra területén vagy a szociális munkában, ahol szükséges és jogos is az állami támogatás. Azt gondolom azonban, hogy az egyházunk és gyülekezeteink lelki megújulását nem a kormánytól és nem a politikától vagy a hatalmasoktól kell várnunk.

Nehémiás jól tudta azt, hogy az uralkodók hatalma is onnan felülről adatott, Isten kegyelméből adatik az ideig-óráig való hatalom a vezetőknek. De az események irányítója valójában a Mindenható Isten. Nehémiás hiszi, hogy Isten az, aki a király szívét is jóindulatra indíthatja az ő népe sorsának jóra fordulása érdekében. A keresztyén egyház akkor tudja betölteni feladatát, ha nem hódol be a világi hatalomnak, hanem imádkozik érte, ahhoz az Istenhez, akié minden hatalom.

Nehémiás továbbra is becsülettel és szorgalmasan végzi mindennapi munkáját a király mellett, közben szüntelen imádkozik és várja a kedvező alkalmat, amit Isten készít el. Amikor pedig eljön a kedvező alakalom, akkor is mielőtt szólna, rövid fohászban Istentől kéri el a szavakat, amelyekkel a király elé tárja szíve szomorúságának okát.

2.             Bölcsen és meggondoltan cselekedve.

Emberé a munka, Istené az áldás – mondja a népi bölcsesség. Nehémiás, aki mindezidáig imádkozott a népe ügyének jóra fordulásáért, nem csak a szívét, de a fejét is használja. Amikor elérkezik az Isten által elkészített kedvező alkalom tudja, mit kell mondania, már kész tervvel áll elő. Nehémiás miközben napról-napra szorgalmasan és buzgón imádkozott Istenhez, közben konkrét terveket dolgozott ki. Mit szeretne kérni, mire lenne szüksége, mennyibe kerülne ez, mennyi időbe telne a munka, hány emberre lenne szüksége? Mindent bölcsen és jól átgondolt Nehémiás, és amikor a király elé került az ügye, már minden meg volt tervezve és ki volt számolva. De semmit sem tett addig, amíg Istentől nem kapta meg választ, az áldást a cselekvésre.

3.                 Istennek adva mindenért a dicsőséget.

„A király megadta ezt nekem, Istenemnek hozzám való jóakarata folytán.” (2,8). A király teljesítette Nehémiás minden kérését, aki azonban ezért Istennek adta a dicsőséget. Nem emberek előtt hódolt és nem is emberi segítségben bízott, mert tudta jól, hogy mindaz, ami történik Isten munkája és ezért egyedül Neki adja a dicsőséget.

Sohasem szabad nekünk sem elfelejteni, mindazért, amiért imádkoztunk eddig, és most megvalósulni látszik, Istennek adjuk hálát és neki adjuk a dicsőséget.

4.                 A feladatokat kapkodás nélkül pontosan felmérve.

Amikor Nehémiás végre megérkezik Jeruzsálembe, azt várnánk, hogy abban a pillanatban neki is áll a munkának. Hiszen a feladat nagy és a munka sok. Nehémiás azonban három napon keresztül semmi mást nem tesz, csak körbe járja a várost és alaposan tájékozódva felméri a helyzetet. Mielőtt bárkivel is beszélne, mielőtt megosztaná terveit és elképzeléseit a többiekkel Nehémiás igyekszik megismerni a valós helyzetet. Ő, aki idegen földön született, eddig csak mások elbeszélései alapján, hírből ismerte a Jeruzsálemi várfalak állapotát és a város helyzetét. Most személyesen, a saját szemével győződik meg mindarról, amit már korábban elmondtak neki.  Miután megismerte a helyzetet, már nem kívülállóként, hanem saját tapasztalatai alapján tud szólni és munkára buzdítani.

5.                 Nem parancsolgatva, hanem buzdítva és kérlelve.

Nehémiás a hatalmas perzsa uralkodó személyes megbízottjaként érkezett Jeruzsálembe. Mindenféle hivatalos papírral és engedéllyel felruházva, tulajdonképpen, mint egy tejhatalommal megbízott kormányzója a tartománynak szabadon rendelkezhetne és osztogathatná a parancsokat. Ő azonban egészen másképpen áll hozzá a dolgokhoz. Az az ember, aki előzőleg már Istennek adta a dicsőséget, az nem magával van eltelve. Jól tudja magáról, bármilyen magas pozícióba is került, ő Isten eszköze, akit az Úr akar felhasználni népe javára. Nehémiás magát egynek érzi népével, ezért tud a szívükhöz szólni, ezért tudja valósággal megszólítani őket: „magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk…” (2,17) Nehémiás őszinte szavakkal tesz bizonyságot Isten jóakaratáról, amellyel eddig is megsegítette őket. Tudjuk jól mindnyájan, hogy egészen másként fogadjuk azt, ha valamilyen feladatra megkérnek minket, mint ha parancsba adják azt. Nehémiás őszinte szívből jövő szavai nagy hatással vannak a jeruzsálemiekre, akik egy akarattal döntenek: „Kezdjük el az építést!” (2,18). Egy csodálatos új kezdet indul el ekkor: „És bátran hozzáfogtak a jó munkához”. Isten segítsen minket is itt Bonyhádon, hogy merjünk mi is bátran hozzáfogni a jó munkához, a gyülekezet építéséhez, a lelki várfal megerősítéséhez.

6.                 Az ellenséggel nem vitázva, inkább az Úrban bízni.

Arra is számítani kell, hogy a jó munka sosem akadálymentes. Nehémiás idején is voltak, akik nem nézték jó szemmel a változásokat, akik gúnyolódtak és csúfolódtak vagy éppen vádaskodtak. Nehémiás azonban mindezzel nem foglalkozott. Úgy tett, mint aki meg sem hallja ezeket a szavakat. Nem áll le vitatkozni a vádaskodókkal. Ehelyett alázatos, de nagyon bátor módon mindenkit arra hív, hogy a vádaskodás helyett a közös munkában vegyenek részt: „Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” (2,20).

Valahogy így vagyunk mi is testvéreim. A munka és a feladat, ami előttünk áll nagy és az akadály is sok. De a döntő kérdés mégis az, hogy mi az Úr szolgái vagyunk-e? Jézus Krisztus szolgálatában állunk-e már. Letettük-e már a Megváltónk kezébe az életünket? Mert minden ezen múlik. Ha az Ő szolgái vagyunk, ha Isten gyermekeivé lettünk, fiakká az Egyszülött Fiú által, akkor, amibe most belekezdünk, ahhoz maga a menny Istene ad nekünk is sikert!

Segítsen minket az Úr abban, hogy (1.) egyedül Őbenne bízzunk, a segítséget a megújulást egyedül Őtőle várjuk. (2.) Amit tenni szándékozunk, tegyük bölcsen és meggondoltan. (3.) Minden elért eredményért adjunk Istennek hálát és adjuk Őneki a dicsőséget. (4.) Elhamarkodott kapkodás helyett vegyük számba dolgainkat, mérjük fel a valós helyzetet. (5.) Amit pedig tenni akarunk, tegyük alázattal, összefogással, közös akarttal. (6.) Hiábavaló vitatkozás és egymás hibáztatása helyett, tegyük le életünket Jézus kezébe, az Ő szolgáiként pedig tanuljunk meg egymást szeretve és összefogva az Úrban bízni, aki sikert adhat a jó munkához! Ámen.

HIRDETÉSEK:

- Köszönjük mindazok segítségét, akik a lelkipásztor költöztésében részt vettek, vagy a hét során a parókián valamilyen munkát végeztek.

- Az előző vasárnapon, július 5.-én a perselyadomány 10.120 forint volt. Köszönjük az adományokat és Isten áldását kérjük adakozó testvéreink életére és családjára!

- Az elmúlt héten 20.000. Forint egyházfenntartói járulékot fizettek be a gyülekezet pénztárába. Kérjük továbbra is a hívek anyagi támogatását gyülekezetünk számára!

- Áldás, Békesség! Az Úr legyen a gyülekezet őriző pásztora!