A kenyérkérdés

Olvasmány: Jn 6,35-51

„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” Mt 6,11

A kenyérkérdés az emberiség legfontosabb és minden időben aktuális kérdése. Az újkenyérért való hálaadás ünnepén nézzük meg, hogy mit tanít nekünk Jézus a kenyérkérdésről. Az általunk „Mi Atyánként” ismert imádság, egy olyan példaimádság, amely által Jézus imádkozni tanította követőit. Ennek az imádságnak egy jól felépített és világos szerkezete van. A kérések sorozatában az első három az Isten dolgaira vonatozik, majd ezt követi a negyedik kérés, amely az ember dolgaira vonatkozó kérések közül az első: a mindennapi kenyérért való könyörgés.

Az újkenyérért való hálaadásunk alkalmával a „Mi Atyánk” negyedik kérése alapján vizsgáljuk meg, hogy mit tanít tehát nekünk Jézus a kenyérkérdésről.

1.      Istennek gondja van a mindennapi kenyerünkre.

Amikor a mindennapi kenyérről beszélünk, nem csupán a napi betevő falatra kell gondolnunk, hanem mindarra, ami nélkülözhetetlen az embernek, hogy élni tudjon. Luther Márton e bibliai hely magyarázatánál ezeket írja: „A kenyérhez tartozik az evés és ivás, ruha, cipő, ház és udvar, szántóföld, barom és minden jószág, istenfélő házastárs és gyermek, istenfélő és hűséges felsőbbség, jó kormányzók, jó idő, béke, egészség, erkölcs, becsület, jó barátok, hű szomszédok és ezekhez hasonlóak.” Ez mind benne van abban, hogy a mi mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma.

Jézus arra tanít minket, hogy a mi Istenünk gondviselő Atya, akinek gondja van az Ő gyermekei testére és lelkére. Így a mindennapi kenyerünket is a mi mennyei Atyánktól kell elkérnünk. Sok olyan bibliai történetet ismerünk, amelyekből láthatjuk azt, hogy Istennek fontos a mi mindennapi kenyerünk, ő nemcsak lelkünkkel, de a testünkkel is törődik. A legszebb példája ennek, ahogyan Isten az Ő népéről a pusztai vándorlás során gondoskodott, vagy Illés prófétáról a nagy szárazság idején. Jézusról pedig több esetben olvassuk az evangéliumban, hogy a tanítás, a lelki táplálék után az őt hallgató sokaságot kenyérrel is jóllakatta.

Sajnos a ma embere számára nem természetes és nem magától értetődő dolog a mindennapi kenyeret Isten kezéből kérni és fogadni el. Mivel a modern kor az anyagi javakat ültette a trónra, és az ember azt gondolja magáról, hogy ő maga mindent előteremthet, a kenyér lett a minden. A modern kor emberének hitvallásává az lett, hogy „csak kenyérrel él az ember”. A kenyérkérdés lett az emberiség egyedüli és mindent meghatározó létkérdésévé. Háborús konfliktusok, világgazdasági válságok is mind a kenyérkérdéshez vezethetők vissza. Csak kenyérrel akar élni az ember. „Csak legyen meg a mindennapi kenyér, ez a legfontosabb” - szoktuk gyakran mondogatni. Jól jellemzi korunk gondolkodását ez a már közhellyé lett mondat.

De van egy másik véglet is. A nyugati társadalmakban egyre népszerűbbé váló különböző keleti vallások, és misztika hatására sokan lebecsülik a testet és ezzel együtt a mindennapi kenyér kérdését is. Ez a felfogás azt vallja, hogy a testet önmagában felesleges, sőt bűnös táplálni, ezért csak a lélekkel kell törődni.

Jézus mind a két véglettől óvni igyekszik minket. Amikor a sátán kísérti, hogy a kenyérkérdést tegye a legfontosabbá, az Írást idézve felel: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik” (Mt 4,4). De amikor az imádkozásra tanít, akkor azt is hozzáteszi, hogy kenyérrel is, és ezért biztosít minket arról, hogy a mi Atyánknak gondja van nemcsak a lelkünkre, de a testünkre is, a mindennapi kenyérre.

Az, hogy Istenek gondja van a mi mindennapi kenyerünkre, azok tudják igazán értékelni, akik már életük során valamikor megtapasztalták, hogy milyen is nélkülözni. Akik valaha is tapasztalták, azt, hogy milyen is az, ha nincs kenyér az asztalon, azok valóban minden falatért hálásak, és véletlenül sem dobnak ki ételt, kenyeret, akkor sem, amikor bőségesen van.

A 90-es évek elején, amikor a Szovjetunió összeomlott és Ukrajna függetlenné vált, gyerekként átéltem egy olyan időszakot, amikor a boltok polcai üresek voltak, kenyeret csak jegyre lehetet kapni, és azért az 1kg kenyérért is órákig kellett sorban állni. Akkor értettem meg a nagymamán szavát, aki átélte a háborút és mindig azt mondta, hogy a kenyér Isten áldása, meg kell becsülni és nem szabad eldobni.

2.      A kenyeret el kell kérni Istentől.

Jézus arra bátorít minket, hogy mindazt, amit a mindennapi kenyér alatt értünk kérjük el a mi mennyei Atyánktól.  Őhozzá szabad egészen jelentéktelennek tűnő kicsi kérésekkel is jönni, és tőle lehet egészen nagy csodákat is kérni és várni. Jó lenne, ha imádságaink távlata úgy tágulna ki, hogy abba sokkal több minden beleférne, és az jellemezné a mi kenyérhez való viszonyulásunkat, hogy az Atyától kérjük el.

De csak az tud az Atyától kérni, aki ismeri Őt, aki tudja, hogy Ő mindenható és ezért bármit megtehet és meg is tud tenni. Az, aki tudja, hogy Isten nagyon szeret, az nem szégyell az Ő gyermekeként semmilyen kéréssel sem elé állni. Közvetlenül a Mi Atyánk után beszél Jézus a hegyi beszédben erről: „Ugyan ki az közületek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékot adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle” (Mt 7,9-11).

Aki a mennyei Atyától kéri el a mindennapi kenyeret az egyben azt is elismeri, hogy mindenünk, amink van az Isten ajándéka. Sokan gondolják azt tévesen, hogy mivel az ember dolgozik meg a kenyérért, ezért azt a maga munkája eredményének tartja. Pedig hát dolgozni is csak az tud, akinek van munkája, akinek van két erős keze, van értelmes elméje, jó gondolatai, és akinek lesz áldás a munkáján. S mindez nem tőlünk függ, hanem a mennyei Atyától. „Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127,2).

Abban, hogy a mindennapi kenyeret Istentől kérjük el, ott van a belé vetett bizalom, és a helyes önismeretből fakadó alázat, hogy mindenem, az életem is ajándék, amiért neki tartozok hálával. Nem a mi hatalmunkban van az időjárás, sem az egészségünk, sem semmi egyéb. Isten gyermekei azzal dicsőítik Urukat, hogy az Ő eltartottjaiként tőle kérnek mindent és neki adnak hálát mindenért.

Egyszer egy városi ember a tavaszi vetést nézegetve ezt mondta a parasztnak: „jó termésünk lesz az idén”. A bölcs és alázatos paraszt azonban így válaszolt: „sok éjszaka kinn hál még ez a vetés az aratásig.”

3.      A kenyér mindnyájunké.

Jézus arra tanít, hogy nemcsak a magam kenyerét kell kérnem. Isten gyermekei másokra is gondolnak. Annál is inkább, mert az Írás arra tanít minket, hogy Isten sokszor a másikét is nálunk teszi le. Jézus Krisztus úgy gondoskodott sokakról, hogy tanítványait használta erre. A tanítvány közvetít a Mester és a segítségre szorulók között. Ez nagy kiváltság, Isten gyermekeinek a feladata, hivatása. Éppen ezért ők a másik kenyerét is kérik, és amit kapnak az Atyától, azt megvizsgálják: mi ebből az enyém, és mi a kézbesíteni való, mit kell továbbadni másoknak.

Nem lenne szükséges körülnéznünk ma a kamránkban, a szekrényünkben, az időbeosztásunkban, mi az, amit tovább lehet, tovább kell adnunk, mert nem nekünk szánta a mi gazdag Atyánk, hanem megtisztel azzal, hogy reánk bízta, és arra vár, hogy mikor kézbesítjük ezeket? Az ilyen ember tapasztalja azt, milyen öröm adni, továbbadni, mert soha sem a magunkét visszük, hanem azt, amit mi is úgy kaptunk.

4.      A kenyér naponként adatik.

„Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” – ez a mondat így is fordítható: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként”. Vagyis a mindennapit add meg nekünk naponként.

 Jézus Krisztusnak ez a figyelmeztetése kizár a hívő ember életéből mindenféle mohóságot, telhetetlenséget, követelőzést, kapzsiságot. Kálvin János magyarázatában ezt írja: „Ez a határozószó: naponként, a mohóság megfékezése végett van itt, hogy tanuljuk meg minden pillanatban Isten jóságától függünk, és elégedjünk meg azzal, amennyit Ő napról napra juttat nekünk.”

A hitetlen ember csak magában bízik, ezért igyekszik bebiztosítani magát. Amit lehet, azt összegyűjti magának, mert tudja, hogy csak magára számíthat. Isten az ő számára nem létezik, nem számít, és nem számol vele.

Ezzel szemben a hívő ember tudja, hogy az Atyára számíthat, és a legnagyobb biztonságot az jelenti számára, hogy holnap is Atyja lesz, meg holnapután is, és Ő tudja, mire van szükségünk és gondoskodik rólunk.

Kálvin ezt a kérdést teszi fel: „Micsoda bennünk lakozó gyarlóság lehet az oka annak, hogy vannak, akik lelküket Istenre merik bízni, testük miatt pedig szakadatlanul aggódnak.” Komolyan reá bízzuk akkor a lelkünket, vagy ennyivel fontosabb a testünk, mint a lelkünk? A lelkemet még csak-csak reá bízom, de a testemről hátha nem gondoskodik. Sok mindent leleplez bennünk ez a gondolat.

Az aggodalmaskodástól is a helyes istenismeret szabadít meg bennünket. Az, ha igazán reá bízzuk magunkat arra, akit így szólíthatunk meg: Mi Atyánk, és ha valóban tőle várjuk a mindennapi kenyeret.

Jézus bátorít minket, hogy a kenyérkérdést is vigyük Isten elé, (1.) mert neki gondja van rá. (2.) A mi mindennapi kenyerünket, nyugodtan kérjük el Tőle. Úgy kérhetjük el, mint, akik nem idegenként jövünk hozzá, hanem mint gyermekek az édesapjukhoz. (3.) Nemcsak a magunkét, másokét is elkérhetjük, de a másokét meg ne tartsuk magunknak! (4.) Bízzunk abban, hogy Ő azt, amire szükségünk van, megadja naponként. Ámen.