Olvasmány: Ef 4,11-32

„Míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától, hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej, a Krisztus.” Ef 4,13-15.

A presbiteri bibliaórák alkalmain a missziói munkaterv előkészítéséhez bibliatanulmányozásba kezdtünk, hogy Isten Igéje szerint határozhassuk meg gyülekezetünk céljait és feladatait. Négy fontos kérdést tettünk fel: 1. Miért van gyülekezet? 2. Mivé kell lennünk, mint gyülekezet? 3. Mit kell tennünk, mint gyülekezet? 4. Hogyan tegyük ezt? Több igét olvastunk el közösen és sok jó gondolat és felismerés fogalmazódott meg. Nem találtunk ki új dolgokat, de nem is ez volt a célunk, hanem az, hogy imádságos szívvel Istenre figyelve felfedezzük, felismerjük és magunk számára egy küldetésnyilatkozatban tudatosan megfogalmazzuk mindazokat a célokat, amelyeket Isten a Szentírásban kijelentett a számunkra.

Ezeket felismeréseket és körvonalazódó célokat szeretném megosztani a mai és a következő vasárnapokon a gyülekezettel is.

Az egyik fontos felismerés az, hogy gyülekezetünknek szüksége van a hitben és lélekben való megerősödésre. Ez lenne az első és legsürgetőbb lépés, amit meg kell tennünk. Ahhoz, hogy szolgálni tudjuk, ahhoz, hogy a missziót, a Krisztustól ránk bízott feladatot betölthessük, gyülekezetünknek meg kell erősödni hitében.

Az Efézusi levélből olvasott igerészben arról hallunk, hogy minden hívőnek el kell jutnia a hitbeli kiskorúságtól a „Krisztus teljességét elkérő nagykorúságra”. Az igében egy nagyon világos, konkrét és határozott cél fogalmazódik meg: felnövekedni Krisztushoz, a mi fejünkhöz.

Nézzük meg tehát mit is jelent ez a Krisztushoz való felnövekedés? Mit kell tenni azért, hogy a célt, a hitbeli érettséget, nagykorúságot elérhessük?

1. Mit jelent a Krisztushoz való felnövekedés, a hitbeli nagykorúság?

„Ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére” (Ef 4,11).  Mindez, ami a gyülekezetben történik, egy célt szolgál: „a Krisztus testének építését”. A gyülekezet, az Istenben hívő emberek közössége olyan, mint egy test, amelynek feje Krisztus. Ebben a testben minden tagra egyformán szükség van, ezért minden testrész egyformán fontos, és egyformán része a Krisztus testének. Ez pedig azt is jelenti, hogy minden hívő embernek, azaz a Krisztus-test minden egyes tagjának van feladata. Nincs olyan testrész, ami céltalan, vagy felesleges lenne, amelynek ne lenne meg a Krisztus testben a maga helye és szolgálata.

Az Istennek való szolgálat nemcsak néhány kiválasztott személy kiváltsága és előjoga, hanem minden hívő ember természetes és magától értetődő feladata kell, hogy legyen. Amikor Pál apostol itt felsorolja a különböző egyházi tisztségeket, akkor éppen azt akarja kihangsúlyozni, hogy nemcsak ezek a kiválasztott személyek kell, hogy a szolgálatot végezzék, hanem őket éppen azért rendelte az Úr, hogy „felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére.” A Krisztus-test építése a különböző szolgálatok által tehát minden hívő ember faladata.

Szolgálatot végezni, terheket hordozni viszont csak az tud, aki maga már megerősödött, felkészült és alkalmassá lett erre. Nem csak úgy magától lesz valaki a Krisztus testét építő, szolgáló gyülekezeti taggá. A lelki érettségre való eljutás egy hosszú folyamat. Ennek a folyamatnak a kezdete az, amikor valaki, megtér, megnyitja a szívét Jézus Krisztus előtt, s egy új élet, a Krisztusi élet kezd el benne növekedni. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Az újjászületett hívő, azonban még kiskorú, tehát rászorul arra, hogy mások, azaz hitben már érett, felnőtt keresztyének segítség. Egy kiskorú keresztyéntől még nem lehet elvárni, hogy komoly szolgálatot végezzen, nehéz terheket elhordozzon. És nem is szabad a kezdő hívőkre vezetői feladatot vagy tanítást bízni, hiszen őket könnyen megtévesztheti valamilyen hamis tanítás. A kiskorúakat mások tartják el és a bajban mások tartják meg, a nagykorúakat viszont már az jellemzi, hogy képesek megállni a maguk lábán és képesek másokat is megtartani.

Nagyon egyszerűen megfogalmazva így is mondhatnánk: kiskorú keresztyén az, aki még csak fogyasztóként van jelen a gyülekezetben, a nagykorú keresztyén viszont az, aki már termelő. A kiskorú keresztyén azt várja, hogy neki szolgáljanak, a nagykorú keresztyént viszont már tud másoknak szolgálni.

2. Mit kell tennünk azért, hogy hitben érett, nagykorú keresztyénekké legyünk?

„Hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej, a Krisztus” (Ef 4,15). Egy újszülött növekedésének alapfeltétele, hogy megfelelő táplálékban és gondoskodásban részesüljön. Mindennek kulcsa pedig a szeretet. A szerető édesanya és szülő odafigyel arra, hogy idejében és rendszeresen megszoptassa gyermekét, s amikor szükséges tisztába is teszi, de a mi a legfontosabb, hogy személyes jelenlétével biztonságot ad a gyermek számára. Isten is ezt teszi az ő gyermekeivel. Táplál minket az ő Igéje által, gondoskodik rólunk, védelmet ad, Lelke által szívünket megtisztítja, és jelenlétével bátorít és erősít minket. Nekünk semmi mást nem kell tenni csak elfogadni az ő táplálását, engedni megtisztító munkáját, és bízni ígéreteiben.

Táplálkozunk-e naponta az Isten Igéjével? Olvassuk-e rendszeresen a Bibliát? Mindennapi kenyerünkké lett–e az Isten szava? Gondoljuk el, mennyi időbe kerül egy ebéd elkészítése és elfogyasztása. Ne csak az elfogyasztás idejét, hanem az előkészítés és a főzés idejét is számoljuk bele. Vajon szánunk-e ennyi időt arra, hogy komoly bibliatanulmányozást folytassunk. Nem csak 5-10 perc alatt behabzsolva a készételt, gyorsan elolvasva a kalauz szerinti napi igét, vagy egy áhítatos könyv elmélkedését, hanem lelkileg előkészülve és ráhangolódva, imádságos szívvel és végiggondolva, magamra alkalmazva olvasni a Bibliát.

A hitbeli érettség eléréséhez elengedhetetlenül szükséges lelkünknek az Isten igéjével való táplálása: „… míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra.”

A felismert igazságban azonban meg is kell maradni, azt alkalmazni magunkra a szerint is élni. S, ha valamikor eltérnénk az Isten Igazságának útjától, ilyenkor mindig alázattal engedni, hogy helyre tegyen, rendbe tegyen minket az Úr: „… hanem az igazságoz ragaszkodva, növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá”.

A tanulás, a lelki fejlődés egyik feltétele a bizalom és az engedelmesség. Ha bízom a tanítóm személyében, ha elfogadom intését és engedelmeskedem útmutatásának, akkor leszek jó tanítványa mesteremnek, „… aki a fej, a Krisztus”.

3.                 Hol tartunk mi a lelki növekedés folyamatában?

Pál a 4. fejezet következő szakaszában tovább részletezi és magyarázza, hogy a lelki érettségre való eljutásnak alapfeltétele a Krisztus mellett való elköteleződés, aminek a mindennapi életünkben is mindenki számára nyilvánvalóvá kell lennie.

Nézzük meg a hitbeli nagykorúvá válásnak Pál által itt felsorolt gyakorlati feltételeit: ezekből pontosan láthatjuk és felmérhetjük, hogy mi hol tartunk ezekben a kérdésekben.

a.) A hitben nagykorú keresztyén, aki az új embert öltötte magára, nem élhet többé úgy, mint korábban. „Öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban teremtetett.” (Ef 4,24). Akibe a krisztusi új természet oltatott bele, az már nem tud többé a régi módon élni. Akinek a szívében Isten világosságot gyújtott az nem tud többé a sötétégben élni. A Krisztushoz való tartozás egy nagyon határozott és egyértelmű elköteleződéssel kell, hogy együtt járjon. „Többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásunk szerint.” (Ef 4,17).

Mi hol tartunk a hitbeli növekedés folyamatában? Meglátszik-e a mi életünkön, hogy mi mások lettük mióta Krisztus követőivé lettünk? Az előző, Krisztus nélküli életünkhöz képest miben lett más életünk? A környezetünknek feltűnt-e már, hogy mi más emberré, új emberré, krisztusi emberré lettünk? Mert, ha semmi sem változott, ha környezetünk semmit sem vett rajtunk észre, akkor ez azt jelenti, hogy kiskorúak maradtunk, sehová sem fejlődött a hitbeli életünk.

b.) A hitben nagykorú keresztyén mindig igazat mond. „Ezért tehát vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak.” (Ef 4,25). A gyerekek számára valóság és a képzelet határa sokszor összemosódik. A valós és a hamis között nem mindig érzékelik jól a különbséget. Ha valami rosszat tesznek, akkor gyorsan letagadják, mert nem képesek a felelősség vállalására. A gyermek, ha nehéz helyzetbe kerül, sokszor próbálja hazugsággal menteni magát. Az ilyen viselkedést egy óvodás gyermektől még senki sem veszi olyan nagyon zokon, mint ha egy kamasz, vagy éppen egy felnőtt viselkedik így.

Vagyunk-e annyira felnőttek és érettek, hogy hibáinkat elismerve, az azokkal járó felelősséget is vállaljuk? Vagy még mindig azt gondoljuk, hogy hazugsággal ki lehet menteni magunkat, meg lehet oldani helyzeteket?

c.) A hitben nagykorú keresztyén kész megbocsátani. „ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” (Ef 4,26-27). A homokozóban játszó kisgyerekek néha egészen apró dolgokon képesek összeveszni, pl. egy homokozó lapáton vagy egy kisvödrön. A magát sértetnek érző fél ilyenkor vagy agresszióhoz folyamodik vagy hisztizni kezd és duzzogva elvonul, hogy én többet nem játszom veled.

Nem vagyunk-e ilyen gyerekesek, amikor a gyülekezetben egymással haragot tartunk olyan apróságok miatt, hogy kinek a virágja került fel az úrasztalára vasárnap, vagy kinek mondott köszönetet valamilyen szolgálatáért a lelkész és kinek nem. Azt nem tudjuk elkerülni, hogy ne támadjon egyszer-egyszer indulat vagy harag a szívükben, mert ez emberi természetünk része, de azt igen, hogy megtartjuk és melengetjük magunkban ezeket a gyilkos indulatokat, vagy megtagadjuk és megbocsátunk, s így felszabadulunk megkötöző és rabul ejtő hatalmuk alól.

d.) A hitben nagykorú keresztyén másokat gazdagít. „Aki lopni szokott többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek.” (Ef 4,28).

e.) A hitben nagykorú keresztyén másokat épít. „Semmi bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29). A kiskorúakra jellemző, hogy néha össze-vissza beszélnek, anélkül, hogy értenék mindazt, amit szavakkal ugyan el tudnak mondani, de felfogni nem. A kiskorú beszél, amit tud, a nagykorú viszont már tudja, mit beszél, ez a lényegbeli különbség a gyermek és a felnőtt között.

De nem vagyunk-e sokszor olyan kiskorúak, akik a gyülekezetben egymásról, annyi sok meggondolatlan, rosszindulatú pletykát elmondunk? Bele sem gondolunk, hogy utcán, vagy baráti körben elhintett bomlasztó szavaink mennyit árthatnak a gyülekezet jó hírnevének. Gondoljuk végig, hogy beszédünk, mindaz, amit a másikkal megosztottunk, az építette-e közösséget, az áldást hozott-e a másik embere életére?

f.) A hitben nagykorú keresztyén szíve jósággal és irgalommal teljes. „Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban” (Ef 4,32). A kiskorúra jellemző, hogy, a mi a szívén az a száján. Ez egy bizonyos korig természetes is. De a fejlődés és a jó nevelés része az, hogy a gyermek megtanul disztingválni. A felnőtté váláshoz hozzá tartozik, hogy megtanuljuk kezelni indulatainkat.  A gyermekre az jellemző, hogy nem tud várni, itt és most, azonnal akar mindent. Ha pedig vágya nem teljesül azonnal, akkor hisztizéssel próbálja célját elérni: keserűség, indulat, harag, kiabálás.

Vajon minket nem jellemez-e sokszor ez a fajta kiskorúság? A türelmetlenség, a mindent azonnal és most, és úgy ahogy én szeretném lelkület? S, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy mi szerettük volna, akkor jön a hiszti, a sértődés, még Istent is képesek vagyunk hibáztatni ilyenkor. Vizsgáljuk meg, mivel van tele a szívünk? Nem gyűlt-e fel benne sokféle harag és indulat, ami elválaszt minket embertársainktól, de egyben Istentől is. Nem kellene-e jó nagy lelki nagytakarítást végeznünk, hogy mindazt, ami szemét, ami nem oda való, ami csak akadályoz minket a fejlődésben kisöpörnünk. Nem lenne-e gyorsabb a lelki előrehaladásunk, ha nem kellene annyi harag terhét magunkkal cipelnünk? Ámen.