Bábel tornya

1Móz 11. 

  ¹Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. ²Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy völgyre találtak, és ott letelepedtek. ³Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk. ⁴Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. ⁵Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek. ⁶Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. ⁷Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét! ⁸Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld színére, és abbahagyták a város építését.  ⁹Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész föld színére. ¹⁰Ez Sém nemzetsége: Sém százéves volt, amikor Arpaksadot nemzette, két évvel az özönvíz után.  ¹¹Arpaksad születése után Sém ötszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ¹²Arpaksad harmincöt éves volt, amikor Selahot nemzette. ¹³Selah születése után Arpaksad négyszázhárom évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ¹⁴Selah harmincéves volt, amikor Hébert nemzette. ¹⁵Héber születése után Selah négyszázhárom évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ¹⁶Héber harmincnégy éves volt, amikor Peleget nemzette. ¹⁷Peleg születése után Héber négyszázharminc évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ¹⁸Peleg harmincéves volt, amikor Reút nemzette. ¹⁹Reú születése után Peleg kétszázkilenc évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ²⁰Reú harminckét éves volt, amikor Szerúgot nemzette. ²¹Szerúg születése után Reú kétszázhét évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ²²Szerúg harmincéves volt, amikor Náhórt nemzette. ²³Náhór születése után Szerúg kétszáz évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ²⁴Náhór huszonkilenc éves volt, amikor Tárét nemzette. ²⁵Táré születése után Náhór száztizenkilenc évig élt, és még nemzett fiakat és leányokat. ²⁶Amikor Táré hetvenéves volt Abrámot, Náhórt és Háránt nemzette. ²⁷Ez Táré nemzetsége: Táré nemzette Abrámot, Náhórt és Háránt. Hárán nemzette Lótot. ²⁸Hárán meghalt még apja életében a szülőföldjén, Úr-Kaszdimban. ²⁹Abrám és Náhór feleséget vettek maguknak: Abrám feleségének Száraj volt a neve, Náhór feleségének pedig Milká volt a neve: Ő Háránnak, Milká apjának és Jiszká apjának volt a leánya.  ³⁰Száraj azonban meddő volt, nem volt gyermeke.  ³¹Táré fogta fiát, Abrámot, és Lótot, fiának, Háránnak a fiát, és menyét, Szárajt, fiának, Abrámnak a feleségét, és elindult velük Úr-Kaszdimból, hogy Kánaán földjére menjen. Eljutottak Háránig, és ott letelepedtek.  ³²Táré kétszázöt éves volt, amikor meghalt Háránban.

·        1Móz 11:1-9. – Bábel tornya

·        1Móz 11:10-32. – Sém nemzetsége

Ez a fejezet két nagy eseményt örökít meg: a bábeli toronyépítést és Ábrahám elhívatását. Más szóval elénk tárja az embernek azt a törekvését, hogy maga akar magáról gondoskodni, valamint Isten gondoskodó szeretetét, amelyet a hit számára ad tudtul. Látjuk, hogy az ember mindent megpróbál, hogy véglegesen berendezkedjék a földön, viszont Isten is elkövet mindent, hogy őt a világból kihívja, hogy megtalálja örökségét és igazi otthonát a mennyben.

Az ember itt a toronyépítéssel nem Istennek akar szolgálni, hanem magának akar nevet szerezni. Az ember szándéka nem mást, mint Isten kizárni az életéből és önmagát pedig felemelni.

A Sineár földjén létrejött első emberi egyesülésnek a célja: az emberi érdekek előmozdítása és az ember neve felmagasztalása volt. A mi művelt és felvilágosult századunknak is ugyanez köti le teljesen a figyelmét. A nagy hiba ezekben az egyesülésekben abban van, hogy istent kizárják, és az út, amelyen az ember Isten kizárásával akar felemelkedni, olyan szédítő magasságokba vezet, ahonnan csak reménytelen összezavarodás és helyre nem hozható romlás mélységibe zuhanhat.

Milyen más az, ha Isten egyesíti az embereket. Az ApCsel 2. fejezetében látjuk, hogyan szállt alá a Szentlélek, aki által újra megérthetik egymást az emberek.

-          Az 1Móz 11. részében a különböző nyelvek Isten ítéletének kifejezői.

-          Az ApCsel 2. részében Isten kegyelmének hirdetői a különböző nyelvű emberek, akik a Lélek által mégis értik egymást.

-          A Jel 7. részében pedig minden nép és nyelv a Bárány köré gyülekezik, hogy Őt dicsőítse.

A hívő ember csak egyetlen egy egyesülést ismer, és ez az élő isten Gyülekezete, amelyet egy testé a Szentlélek tett, aki azért szállott alá a mennyből, hogy mint Krisztus megdicsőülésének tanúja a hívőket egy testé keresztelje.

(A vázlat C.H. Mackintosh: „Elmélkedések Mózes 1. 2. 3. könyvéről”című kommentár gondolatai alapján készült)

·        Kérdések:

1.                 Mi volt Isten eredeti terve az emberrel?

2.                 Miért építenek tornyot az emberek?

3.                 Mi volt a célja a bábeli torony építőinek?

4.                 Mi Isten kifogása a torony építés szándékával szemben?

5.                 Milyen veszélyt rejt magában az emberek egységtörekvése?

6.                 Mi volt Isten szándéka az emberek nyelvének összezavarásával?

7.                 A nemzetségtáblázat kinek a személyéhez vezet el minket?

8.                 Mi a tanúsága a történetnek a mi számunkra?

·        Házi feladat: Szeptember 27-től indul a bibliaiskola!

A bábeli torony építése

Az Özönvíz után Noé utódaitól szaporodott el az emberiség, megjelentek a különböző népcsoportok (10. fej.) Az özönvíz istenítélet okozta megrázkódtatása nyomán emberileg érthető lehetett, hogy kezdetben egymás közelében telepedtek le, féltek a szétvándorlástól, és egy magas toronnyal kívántak védekezni egy esetleges újabb áradás ellen. Azonban azt is kifejezték ezzel, hogy

-          nem hisznek, nem bíznak Isten ígéretében, miszerint nem lesz újabb özönvíz (9,11),

-          dacoltak azzal az isteni rendelkezéssel, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, töltsék be a földet (Isten rendelkezése a teremtés és az özönvíz után - 1,28; 9,1), sőt kifejezetten az ellenkezőjét fogalmazták meg az építés indokaként: „el ne széledjünk az egész föld színén” (1Móz 11,4).

Vajon miért vonta magára a terv Isten határozott nemtetszését és közbelépését? Milyen veszélyt rejthetett, rejthet magában az emberiség egységtörekvése, amit Isten előre látott, és amitől meg akarta óvni teremtményeit?

Vitathatatlan, hogy az emberiség összefogása minden korban hatalmas erőösszpontosítást jelentett és jelenthet („És mondta az Úr: ...bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban.” 1Móz 11,6). A kérdés tehát nem az, hogy van-e hatalom az összefogásban, hanem hogy milyen célt fog szolgálni az így létrejövő hatalom! Isten nyilván már akkor is jól tudta - amit számunkra már az egész emberi történelem tapasztalata támaszt alá -, hogy csupán idő kérdése, és arra méltatlan kezekbe kerül a hatalom, amivel azután embertömegek kárára visszaélnek. Ezért avatkozott közbe, és tette egyszer és mindenkorra egyértelművé, hogy hogyan tekint az emberiség egységtörekvéseire.

Isten a Bábelnél összegyűlő bizalmatlan és dacos embertömeg megállítására különleges eszközt használt fel: összekeverte a munkások nyelvét, akik - miután már nem értették meg egymást - szétszéledtek, és különböző helyeken telepedtek le. Mindez a Noé utáni 4. nemzedékben, Péleg korában történhetett („az ő idejében oszlatott el a Föld” 1Móz 10,25). Feltehetően ekkor történt meg a népek nyelvek-nemzetek szerinti szétvándorlása, és teljesedett be az isteni felhívás is: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a Földet.” (1Móz 9,1)

A 10. fejezet nemzetségtáblázatában olyan személynevek is olvashatók, amelyek később földrajzi nevekké váltak. Az egyezések feltehetően arra utalnak, hogy a névadó személy utódai az adott terület lakosaivá váltak. Pl.: Jáfet utódai közül Gómert Gimirraival szokták azonosítani, akiket a görögök kümmériánoszokként ismertek, és Kappadociában éltek. Mádaj a médek, Jáván a görögök, Túbal a tabálok, Mesek a muskák - mindkettő kisázsiai nép, Askenáz a szkíták ősatyja, Kittim utódai Ciprust, Tarsiséi Szardíniát, Dódániméi a Dardanellákat, Ródaniméi Rodoszt népesítették be. Micrájim Egyiptomot, Kanaán Kánaánt, Ludim Líbiát, Lúd Lüdiát, Élam Elamot jelentette. Ezenkívül néhány ősi alapítású városnév is felismerhető: pl. Bábel, Ninive (ARCHER, 2001, 249-250. l.)

A név a héber „balbél”, összezavar igéből származik.

A bibliai leírás párhuzamai fellelhetőek a mezopotámiai térség hitvilágában is. Ur III. dinasztiájának korából származik egy 27 soros töredék, amely szerint az „aranykorban”: „Az egész világ, az egész emberiség egyhangúlag egy nyelven (beszélt) Enlillel...” Egy Úr-Nammu király korából származó 3 x1,5 m sztélé pedig egy bizonyos zikkurattal (toronytemplommal) kapcsolatban megjegyzi: „Ennek a toronynak a felállítása igen sértette az összes istent. Egy éjszaka mindent leromboltak, amit az emberek addig építettek, és megakadályozták a munka folytatását. Az emberek szétszéledtek mindenfelé, és idegen nyelveken beszéltek.” (ARCHER, 2001, 252. l.)

-          1Móz 11,1–9. Bábel tornya.

A Bábel tornyáról szóló elbeszélés végső fokon arra ad magyarázatot, hogy hogyan széledt el szerte a világon az emberiség és hogyan keletkeztek a különböző nyelvek. Eközben azonban több nevezetes történeti emlékezés bontakozik ki előttünk. Az első az, hogy a folyók mentén népvándorló csoportok telepedtek meg és kultúrát teremtettek, így pl. a Tigris és Eufrátes alsó folyása mellett, az ún. Sineár földjén (vö. 10:10) a sumérok. Külön nagy feladatot jelentett ezen a sík területen az építkezéshez szükséges kőnek a pótlása, amit az égetett tégla feltalálásával oldottak meg. Mészkő híján pedig mész és malter helyett aszfaltot használtak, ami Mezopotámiában rendelkezésre állt. E történetben két mozzanat (nem két külön hagyomány) fonódik össze: egy városnak és egy toronynak az építése, közülük nevezetesebb szerepe az utóbbinak van.

A „torony” tulajdonéppen nevének megfelelően (héberül migdál) erődöt, fellegvárat jelent, amilyent a nagyobb keleti városokban védelmi célra szoktak építeni (Bír 9:51). Itt azonban – Babilonról és Isten elleni lázadásról lévén szó – mégsem ilyen fellegvárra kell gondolnunk. Bábel tornya a mezopotámiai városok teraszos, ún. zikkurat-templomainak a típusa, amelyekről bebizonyosodott, hogy mesterséges hegyeknek szánták építőik: A régi emberek az istenek lakóhelyeiül egyes „égig érő” szent hegyeket tartottak s a hegyekből a sík vidékre vándorló sumérok amolyan Olympos-pótléknak szánták óriási teraszos templomaikat. A legnagyobb ezek közül éppen Bábel városában állt (kb. 90×90 m alapterületű és ugyanolyan magasságú volt) úgy hívták, hogy Etemenanki = „Az ég és föld fundamentumának a háza”, Maga a Bábel név pedig azt jelenti, hogy „az isten(ek) kapuja”. Az eget a földdel összekötő hely, az istenekhez vezető út és kapu volt hát ez a lépcsőzetes templom, a Bábel tornya. (Jákób előtt álmában egy ilyen lépcsőzet rémlett fel s erre mondta, hogy az „Istennek háza és az égnek a kapuja” (Gen 28:12.17).

Történetünk rosszalóan állítja elénk az itt szereplő emberek város- és toronyépítő magatartását. A Biblia-író ugyan nem kultúraellenes, de érzékelteti, hogy a kultúrateremtő ember ki van téve az önbálványozás veszélyének. „Szerezzünk magunknak nevet!…” – mondják a toronyépítők, s a (hír)név itt hasonló értelemben áll, mint a 6:4-ben, az „óriásokkal” kapcsolatban. Ott kielemezhető volt egy olyan tendencia, amelynél az ember félistenként magasztalja fel magát. Itt a „hegyet teremtő” ember a földet az éggel akarja összekapcsolni, közvetlen utat akart magának oda biztosítani, zsákmányul akarta megszerezni azt, ami kegyelmi ajándék.

Rosszallólag említi az író azt is, hogy az emberek nem akartak szétterjeszkedni a földön, ami pedig teremtésbeli kiváltságuk és rendeltetésük volt. Az együttmaradás ugyan jelenthet erőt, de jelenthetett ugyanolyan kísértést is, mint a hírnevessé válás kívánása. – Nem felejtendő el közben, hogy itt is a bűneset után vagyunk, amikor egyéneknek és közösségeknek a nagyra törése újabb és újabb átkokat idézhet fel. S ez még a tetteiknek csak a kezdete – mondja Isten –, mi mindent fognak még elkövetni?! Ez a szorongó kérdés kíséri az emberiség részéről is mindmáig a nagy felfedezéseket: mire fogják felhasználni, jóra-e vagy rosszra?

A történet szerint Isten beleavatkozott a kétes értékű hírnévre törő emberek vállalkozásába. Összezavarta beszédüket, a toronyépítés abbamaradt, a különféle nyelvű népcsoportok pedig szétszéledtek a világon. Ez utóbbi ábrázolásban ugyan az ok és okozat sorrendje fölcserélődik (történetileg a szétvándorlás után következik be a nyelvek és dialektusok kialakulása), ez azonban csak a mondai jelleg következménye, amikor a leírás egy szinten, egy pontba sűrítve mutatja be a történteket.

A nyelvek „összezavarása” a Bábel név etimológiáját is akarja adni, inkább csak hangzásbeli hasonlóság alapján, a bálal igéből (9. vers). A Bábel név ilyen magyarázatában van valami abból is, hogy a világváros utcáin szinte mindenféle nyelvű ember beszéde hallható, egy „bábeli zűrzavarba” olvadva. A legvégső negatív eredmény lett aztán a nyelvek különbözősége miatti meg nem értés, ami egyelőre a szakadékokat mélyítette ki az emberek és népek között s ezeket nem csupán az idegen nyelvek megtanulásával, hanem az ökumenikus megértésre törekvéssel lehet majd áthidalni, aminek a típusa a pünkösdi történet lett (ApCsel 2:7–11).

-          1Móz 11,10–32. Sém leszármazási vonala Ábrahámig.

A Szentírás a világ története menetében megjelöl egy egyenes vonalat, egy leszármazási ágat, amely utat mutat egy jövendő cél, a megváltás isteni tette felé. Az 5. rész Ádámtól Nóéig húzott egy ilyen vonalat; Ádámtól Nóéig, a romlás kezdetétől a „vígasztalódás”, az új világkorszakba átlépő emberiség felé. Hasonló vonalat rajzol most az író Nóétól Sémen keresztül Ábrahámig, akiben egy új vígasztaló ígéret, sőt szövetség részese lesz az emberiség. A vonalnak van természetesen továbbfolytatása is, amit Jézus felől visszatekintve az Újszövetség is igyekszik rögzíteni. (Vö. Lk 3:23–38).

A leszármazási vonal leírása formailag csaknem azonos az 5. rész sémájával. Maguk a nevek azonban jobban történeti közelségbe jönnek. Legfontosabb közülük Sém, akin mint ősatyán keresztül továbbsarjadzik az isteni üdvterv, jelentőségét kiemelte már a 9:25. Egyébként a Sémtől Pelegig terjedő neveket közölte a nemzeteknek, mint Nóé utódainak a 10. részben olvasható felsorolása. A névlistából egyesek, mint Peleg, Sérúg, Náhór és különösen Hárán, mezopotámiai tartomány-, illetve városnevekként is ismertek. Terah (Táré) és Ábrahám pedig személynévként is kimutatható a Kr. előtti II. évezredből.

A leszármazási vonal vég- és célpontja e fejezetben Táré és családja, köztük Ábrahámmal. A 27–32. vers külön szakaszt képez a leírásban. Nemcsak az elsőszülött nevét tudjuk itt meg, mint az előzőekben, hanem a közeli rokonságét is, akikhez a bibliai történet még visszatér. A legfontosabb dolog azonban annak a közlése, hogy Táré, aki bizonyára amolyan félnomád sorban élő család feje volt, elhagyta lakóhelyét, Ur-Kaszdimot (az ősi dél-babiloni Ur városával szokták azonosítani) és elvándorolt hozzátartozóival együtt az észak-mezopotámiai Hárán városába. Ezt a tényt a bibliai hagyomány is Ábrahámnak Ur-Kaszdimból történt közvetett kihívásának szokta tekinteni (vö. Gen 15:7; ApCsel 7:2), jóllehet a közvetlen elhívó szó Háránban hangzik el hozzá (Gen 12:1). Jele ez annak, amiről egyébként ez az egész előre tekintő fejezet is tanúskodik, hogy Isten már a szülőkön, elődökön keresztül készíti választottainak az útját, az ő céljainak megfelelően. – Puszta formaságként jegyzendő meg, hogy Ábrahám neve a 17. részig a rövidebb Ábrám alakban fordul elő. Jelentőségét lásd 17:5-nél.

Forrás: MÓZES ÖT KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA • A PENTATEUCHOS

Írta: Dr. Tóth Kálmán professzor