Őstörténetek sorozat (2.)

A nyugalom napja.

Az ember teremtése 

1Móz 2:1-25.

 ¹Így készült el a menny és a föld és minden seregük.  ²A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után.  ³Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. ⁴Ez a menny és föld teremtésének a története. Amikor az ÚRisten a földet és a mennyet megalkotta, ⁵még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az ÚRisten még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje. ⁶Akkor pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét. ⁷Azután megformálta az ÚRisten az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé.  ⁸Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. ⁹Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.  ¹⁰Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. ¹¹Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. ¹²Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. ¹³A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. ¹⁴A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz.  ¹⁵És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.  ¹⁶Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, ¹⁷de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.  ¹⁸Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.  ¹⁹Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. ²⁰Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált. ²¹Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. ²²Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez.  ²³Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. ²⁴Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.  ²⁵Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.

·        1 Móz. 2,1–3. – A nyugalom napja.

Az Ószövetség gondolatvilágában a hetes szám a teljesség kifejezője, a teremtés hét napja ennek megfelelően egy teljes időperiódust jelent, ahol a hat munkanap után a hetedik napon mintegy áment mondott Isten a teremtésre az áldó és megszentelő szó kimondásával. A célhoz érésnek, a tervbe vett munka jó véghezvitele utáni megnyugvásnak a napja lett a sabbat, amely az ószövetségi korban a hétnek egyetlen külön névvel megnevezett napja volt. Hozzátartozott ez is Isten teremtése rendjéhez, emberi vonatkozásban figyelmeztet rá a tízparancsolat törvényadása (2Móz 20:8–11).

Néhány megjegyzést fűzhetünk e pihenőnap jelentőségéhez. A sabbat szó bizonyára összefügg a babiloni sapattuval, amely ott szintén a munkaszünet napja volt (eredetileg a holdtölte napja). Tartalma azonban Babilonban e nyugalomnapnak más volt: amolyan szerencsétlen napnak tartották, amelyen nem volt tanácsos folytatni bizonyos munkákat, vállalkozásokat. – Istennek amaz első „szombatja” a teremtés munkájának a befejezése volt ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy most már „a gép forog, az alkotó pihen”. Isten tevékenykedik azóta is (Jn 5:17) gondviselő és üdvösségszerző munkájával. – A hetedik nap jelentősége nemcsak a munka abbahagyásában, a pihenésben áll. Isten „megáldotta és megszentelte azt”. Ennek az áldásnak és odaszenteltségnek az átélésében lesz igazi ajándék a nyugalom napja. Ennek híján viszont több rossznak és bűnnek a forrása lehet, mint a munkával hasznosan töltött többi nap. – A teremtéstörténet célhoz érése, végén a nyugalom napjával, paradigma gyanánt szolgálhat a világ történetének a jövő felé haladásához, amely történetnek – hitünk szerint – szintén meglesz a záró napja, az igazi „Úr-napja”. Végül ismeretes, hogy a keresztyénség „egy látszólagos forradalommal, valójában azonban tartozó engedelmességgel” (Barth) Krisztus feltámadásának a napját, vasárnapot szenteli Istennek, amelyen örvendez az új teremtésnek.

·        1 Móz. 2,4–17. – Az első ember az Éden kertjében.

A következő fejezetek a Jahvista (J) történeti műhöz tartoznak. Magában véve a 2:4–25-ben is egyfajta teremtéstörténet olvasható, ez a szakasz azonban nem önmagában áll, hanem bevezetése a 3. rész elbeszélésének, ezért a teremtés munkájából csak egyes főbb mozzanatok vannak kiemelve, ezeknek az egymásutánja sem azonos a P rendszerező leírásával.

A földi világ kezdeti állapotának a leírása itt is, mint az 1:2-ben a kaotikus ürességnek, az élettelenségnek az érzékeltetése. De míg amott a víz az ellenséges elem, amelyet határok közé kell szorítani az élet érdekében, addig itt a száraz, kietlen puszta képét látjuk, amely épp a termékenyítő esőt várja, hogy annak hatására az élet megindulhasson. A szemléltető kép itt a szír-kánaáni vidék, amely a nyári forróságban kiszárad s az őszi esőzés változtatja újra virulóvá, művelhetővé. Az ábrázolás szerint a földnek az a rendeltetése, hogy kenyértermő „kultúrföld” legyen, ehhez pedig két tényező volt szükséges: az egyik az eső, a másik maga a földművelő ember. – Ahogyan az őszi esőzések kezdetén szokott történni, úgy szállt föl tehát a felhő, hogy megáztassa a szomjú földet. (Az ’éd szó jelentése Jób 36:27-nek is megfelelően: felhő.)

Isten teremtő munkájára több, a szemléletesség kedvéért néha nagyon is emberien hangzó szót használ a Biblia. A 7. v.-ben az ember teremtését a „formálta” szó teszi szemléletessé, amely szó a fazekasmester munkájára használatos, amikor az az agyagból edényt készít. (Ez a kép még sok helyütt szerepel a Bibliában a teremtő és eleve elrendelő Isten munkájával kapcsolatban, Ézs 45:9; Jer 18:6; Róm 9:20). További szemléletes kép az, hogy az embert a föld porából formálta Isten. A szóösszefüggés (’ádám = ember, ’adámáh = föld; vö. a latin homo és humus szavakkal) kifejezi azt, hogy az ember, mint testi lény, hozzá van kötve a földi, az anyagi világhoz (3:19). – A por és a test azonban magában még nem ember. Az emberré válásnak a lényege az ószövetségi hitismeret szerint az volt, hogy Isten „életnek a lehelletét” adta bele s az ember csak ebben a test-lélek oszthatatlan egységben ember. – Olvastuk az 1:20.24-nél, hogy a näfäs = lélek szót olykor az állatokkal kapcsolatban is használja az Ószövetség, más oldalról viszont hangsúlyozza, hogy az ösztönember nem ér többet az állatnál (Ézs 49:31; Préd 3:18). Az ember azáltal lesz magasabbrendű élőlény a többi „lelkes állatnál”, ha rendeltetése szerint személyes kapcsolatban áll az őt életre keltő Istennel.

Az egész 2. rész mondai jelleggel beszéli el a világ és az emberiség történetének a kezdetét, mégis „történeti” marad a maga módján és a saját földrajzi-történeti látókörén belül. A szentíró a Közel-Keleten tudja annak az emberiségnek az őshazáját, amelynek leszármazottai a bibliai korban éltek. Ez az őshaza egy kert volt Édenben (8–17. vers). Az utóbbi szó etimológiái közül talán legjobb az, amely az akkád edinu = „pusztaság” szóból vezeti le. Így a „kert a pusztaságban” a Keleten jól ismert oázis képét idézi fel s megfelel a 2:5 helyzetképének. Az Éden aztán, mint önálló szó, a hajdankor bőségének, szépségének a kifejezője lett (Ézs 51:3). A perzsa eredetű pardész szó és a görög fordítás nyomán honosodott meg a „paradicsom-kert” elnevezés, amely díszkertet, parkot jelent. Az Éden kertjénél is a bőven termő gyümölcsfák adják a kert jellegzetességét. (Egy mondatban említsük meg, hogy az édenkerti mondának egy változata olvasható Ez 28:13 skv.-ben, Főníciára vonatkoztatva).

Az író földrajzilag is meghatározza az Éden kertje fekvését, a 10–14. versben megnevezett négy folyó közül azonban csak az Eufrátesz és a Tigris (Hiddekel) ismert előttünk. Ez viszont elég ahhoz, hogy az arméniai hegyvidékre gondoljunk, mint vízválasztó területre (ez az „egy forrásból” eredés naiv ábrázolásának a megfelelője). – A földrajzi meghatározásnál még fontosabb a 15. versnek a tanulsága, hogy az emberi léthez kezdettől fogva hozzátartozott a munka. A Szentírás ábrázolása szerint az ember első feladata az volt, hogy művelje és gondozza azt a földet, ahol él. A föld művelésére használt szó a héberben (ábad) jelent szolgálatot, de istentiszteletet is; a nyelv történeti fejlődése alakította ki az értelmi árnyalatokat. (Vö. a latin nyelvben a colo igével, amelyből származik a kultusz szó.) Figyelmeztet ez arra, hogy az ember lehet nemcsak művelője, hanem rabja, sőt bálványozója is a földnek.

Az Éden kertjének közepén levő „élet fája” és „tudás fája” jelképes jelentőségű. Az első azt a lehetőséget nyújtaná, hogy gyümölcsétől az ember életereje, ifjúsága megújul. (Újszövetségi eschatologikus kivetítése Jel 2:7-ben.) A tudás fája nem a „mindentudással” áll kapcsolatban, hanem a „jó és rossz” szavak ismételt említéséből kivehetően az erkölcsi tudással s azt tételezi fel, hogy ember-ősünk e tekintetben nem ismerte a tudatos különbségtételt. A sancta simplicitas állapotában élt, nem tudva, hogy a természetben és magában az emberben áldásul adva levő erőket hogyan lehet felhasználni a természet és az ember megrontására.

A mondottakból következik, hogy Isten nem az intellektuális tudást, a természet megismerését tiltotta el az embertől, hanem azt kívánta, hogy az ember maradjon meg ártatlanságában. Isten parancsa azonban próbatétel, amelyben elválik, hogy az ember elhiszi és elfogadja-e, hogy javára van Istennek akár parancsa, akár tiltása. Az ember felelős lény, akinek megvan adva a döntés szabadsága engedelmességre, vagy elutasításra. Ezért volt már ez az első törvény is a hívő engedelmesség próbája.

·        1 Móz. 2,18–25. – Az asszony teremtése.

Szállóigévé lett ez a bibliai mondat: Nem jó az embernek egyedül lenni! Amit az 1:27 is kifejezett, miszerint teremtési rend az, hogy emberek éljenek egymással közösségben, az itt is megismétlődik, hangsúlyozva azt, hogy az asszony, tehát a másik ember – segítőtárs. Az a felhatalmazás, hogy az ember uralkodjék a földön élők fölött, csak az állatokra, a természet világára szólt, nem pedig a másik emberre, akit Isten nem rabszolgának, vagy személytelen munkaerőnek szánt, hanem egyenrangú segítőtársnak, felebarátnak.

Az itt következő teremtési mozzanatok naivan szemléletesek s lényeges dolog annak a megértése, hogy mit akarnak hangsúlyozni. Így az állatoknál nem azon van a hangsúly, hogy az embert előbb, vagy utóbb teremtette-e Isten, hanem azon, hogy miközben az ember találó elnevezést ad az állatoknak, tulajdonságaik alapján, kiderül, hogy akadhat ugyan köztük sok hasznos élőlény, de egy sem olyan, amellyel az ember gondolatait, érzéseit közölhetné, a sorsát vele megoszthatná. Ehhez egy másik ember szükséges, a hozzá hasonló embertárs. – Az asszony teremtésénél szinte egy narkózissal véghezvitt operáció képét vetíti elénk a szentíró, hogy végül a „csontomból való csont, testemből való test” felismerés által a teljes egymáshoz való tartozást fejezze ki. Ezt az összetartozást érzékelteti a nő héber elnevezése is, amit a magyar nyelv csak némi mesterkéltséggel tud visszaadni: ’is = férfiember, ’issáh = asszonyember, nő.

A féri és nő összetartozásának különös jelentése a családi életben mutatkozik meg, minden generáció igyekszik új otthont, új életet teremteni magának.

Minden házasságban van valami ebből az őskezdetből: egy-egy újrakezdés az emberiség életében.

A férfi és nő összetartozásának, a családi élet tisztességének a legmagasabb fokú értékelése az Újszövetségben olvasható, amikor a Krisztusnak és az ő egyházának a misztikus kapcsolatát példázza (Ef 5:30–32). A 25. vers magyarázatára majd a 3 rész 7. versénél térünk ki.

·        Kérdések:

1.                 Mi a hetes szám szimbolikus jelentése a Bibliában?

2.                 Hogyan kell megszentelni a hetedik napot?

3.                 Elég-e az, hogy ha a hetedik napon nem dolgozunk?

4.                 Mit jelent az, hogy Isten „megáldotta és megszentelte” a hetedik napot?

5.                 Miért ünnepeljük mi a hét első napját a nyugalom napjaként?

6.                 Miben különbözik a 2. fejezetben olvasható teremtéstörténete az előzőtől?

7.                 Mi a föld rendeltetése a teremtéstörténet elírása szerint?

8.                 Mit fejez ki az a kép, hogy „az embert a föld porából formálta Isten”?

9.                 Mi különbözteti meg az embert az állatoktól?

10.             Hol található az emberiség őshazája a Biblia szerint?

11.             Mi az „Éden” szó jelentése?

12.             Mi volt az ember első feladata?

13.             Mit jelképez a tudás és az élet fája?

14.             Mit tilt meg Isten az embernek?

15.             Mire mondja Isten először azt, hogy „nem jó”?

16.             Mit fejez ki a „nem jó az embernek egyedül lenni!” mondat?

17.             Talál-e Ádám magának segítőtársat a teremtett világban?

18.             Mit fejez ki a „csontomból való csont, testemből való test” mondat?

19.             Mire utal az „asszonyember” kifejezés?

20.             Mit mond a házasság titkáról a 24. vers?

·        Házi feladat: 1Móz 3:1-24. A bűnbeesés