Az özönvíz (II.)

1Móz 8-9.

8. fejezet 

 ¹Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, sem azokról az élőlényekről, azokról az állatokról, amelyek vele voltak a bárkában. Szelet bocsátott Isten a földre, és a víz apadni kezdett. ²Bezárultak a mélység forrásai és az ég csatornái; megszűnt esni az eső az égből.  ³Azután a víz egyre jobban visszahúzódott a földről, és százötven nap múlva leapadt a víz.  ⁴A bárka pedig a hetedik hónap tizenhetedik napján megfeneklett az Ararát-hegységben. ⁵A víz állandóan fogyott a tizedik hónapig. A tizedik hónap első napján láthatókká váltak a hegyek csúcsai. ⁶Negyven nap múlva kinyitotta Nóé a bárka ablakát, amelyet csinált, ⁷és kiengedett egy hollót. Az újra meg újra kirepült, meg visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről. ⁸Kiengedett egy galambot is, hogy lássa: vajon leapadt-e a víz a föld színéről. ⁹De a galamb nem talált helyet a lábának, hogy leszállhasson, ezért visszatért hozzá a bárkába, mert víz borította az egész föld színét. Ő pedig kinyújtotta a kezét, megfogta és bevette magához a bárkába. ¹⁰Várakozott még újabb hét napig, és ismét kiengedte a galambot a bárkából. ¹¹Estére megjött hozzá a galamb, és ekkor már egy leszakított olajfalevél volt a csőrében. Ebből tudta meg Nóé, hogy a víz leapadt a földről. ¹²Várakozott még újabb hét napig, és kiengedte a galambot, de az már nem tért vissza hozzá. ¹³A hatszázegyedik esztendőben, az első hónap első napjára fölszikkadt a víz a földről. Ekkor Nóé eltávolította a bárka födelét, és látta, hogy már megszikkadt a föld színe. ¹⁴A második hónap huszonhetedik napjára megszáradt a föld. a ¹⁵Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: ¹⁶Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt! ¹⁷Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön! ¹⁸Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt.  ¹⁹Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. ²⁰Azután oltárt épített Nóé az ÚRnak, és vett minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatokat mutatott be az oltáron.  ²¹Amikor az ÚR megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az ÚR: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem.  ²²Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

9. fejezet

 ¹Isten megáldotta Nóét és fiait, és ezt mondta nekik: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!  ²Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat és minden égi madár, kezetekbe adom őket minden földi csúszómászóval és a tenger minden halával együtt. ³Minden, ami mozog, ami csak él, legyen a ti eledeletek. Nektek adom mindezt éppúgy, mint a zöld növényt.  ⁴De húst az éltető vérrel együtt ne egyetek!  ⁵A benneteket éltető vért pedig számon kérem. Minden élőlénytől számon kérem azt, az embertől is. Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét.  ⁶Aki ember vérét ontja, annak vérét ember ontja. Mert Isten a maga képmására alkotta az embert.  ⁷Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, sokasodjatok rajta! ⁸Isten azt mondta Nóénak és fiainak: ⁹Íme, szövetségre lépek veletek és utódaitokkal,  ¹⁰meg minden élőlénnyel, amely veletek van: madárral, állattal és minden földi élőlénnyel; mindennel, ami a bárkából kijött, minden földi élőlénnyel.  ¹¹Szövetségre lépek veletek, és semmi sem pusztul el többé özönvíz miatt, mert nem lesz többé özönvíz a föld elpusztítására.  ¹²Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: ¹³szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök. ¹⁴Amikor felhőt borítok a földre, és feltűnik az ív a felhőn, ¹⁵akkor visszaemlékezem a szövetségre, amelyet kötöttem veletek és minden élőlénnyel, amely testben él, és nem lesz többé a víz özönvízzé minden test pusztulására. ¹⁶Ha ott lesz az ív a felhőn, látni fogom és visszaemlékezem az örök szövetségre, amelyet Isten kötött minden élőlénnyel, amely testben él a földön. ¹⁷Akkor ezt mondta Isten Nóénak: Ez annak a szövetségnek a jele, amelyet minden földi élővel kötöttem. ¹⁸Ezek voltak Nóé fiai, akik kijöttek a bárkából: Sém, Hám és Jáfet. Hám Kánaán ősatyja. ¹⁹Ezek hárman Nóé fiai, és ezek népesítették be az egész földet. ²⁰Nóé elkezdte a földet művelni, és szőlőt ültetett. ²¹Egyszer bort ivott, megrészegedett, és mezítelenre vetkőzött a sátrában. ²²Hám, Kánaán ősatyja, meglátta apja szemérmét, és elmondta kintlevő két testvérének.  ²³Akkor Sém és Jáfet fogták a ruháját, a vállukra terítették, s háttal bemenve, betakarták apjuk szemérmét, de elfordították arcukat, és így nem látták apjuk szemérmét.  ²⁴Amikor Nóé kijózanodott mámorából, és megtudta, hogy mit tett vele a kisebbik fia, ²⁵ezt mondta: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája lesz testvérei közt!  ²⁶Ezután ezt mondta: Áldott az ÚR, Sémnek Istene! Legyen Kánaán a szolgája! ²⁷Terjessze ki Isten Jáfetet, lakjék Sém sátraiban, legyen Kánaán a szolgája! ²⁸Az özönvíz után Nóé még háromszázötven évig élt. ²⁹Nóé teljes életkora kilencszázötven év volt, amikor meghalt.

• Az özönvíz szakaszai

1. Az áradás ideje 150 nap:

- 40 napig esett az eső, ekkor emelkedett meg a bárka de a mélység forrásai ezután is táplálták a vizet (1Móz 7,11-12. 17-18).

- 110 napig úszott a bárka a vízen, majd megfeneklett az Ararát hegyén (1Móz 7,24. 8:3)

2. Az apadás ideje 221 nap:

- 74 nap míg a hegycsúcsok megszáradnak (1Móz 8:4-5)
- a víz felszáradásáig 40 nap, +7 nap, +7 nap, +7 nap (1Móz 8:6-10)
- további 57 nap után a föld teljesen száraz (1Móz 8:13-14)

·        1Móz 8:1-14. Az özönvíz vége

„Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról…” (8:1). Miután az ítélet elvonult, Isten gondolata a megmentett család és a vele kapcsolatban levők felé fordult.

·        1Móz 8:15-22. Noé hálaáldozata

„Jöjj ki a bárkából” (8:16.) Ugyanaz az Isten, aki azt mondta: „menj be a bárkába”, most kihívja Noét a bárkából. Mindez csupa engedelmességből történt. Ez a hit engedelmessége és a hit istentisztelete (Noé oltárt épít), s e kettő mindig együtt jár. Noé az úrnak építette az oltárt. A babona a bárkát imádta volna, mivel ez volt a megmentés eszköze. De Noé hite a bárkán túlra, a bárka Istenéhez emelkedett.

·        1Móz 9:1-17. Isten szövetsége a világgal

„Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a földet!” (9:1). Azt parancsolja Isten az embernek, amikor beteszi lábát a helyreállított földre, hogy az egész földet töltse be, ne csak egy részét. Az Isten kívánsága az, hogy terjeszkedjék az ember az egész földkerekségen, és ne támaszkodják saját összpontosított erejére. A 11. fejezetben, a Bábel tornya építésénél látni fogjuk, hogy milyen kevés figyelemre méltatta az ember ezt a parancsot.

„Visszaemlékezem az örök szövetségre…” (9:15). Drága dolog arra gondolni, hogy Isten miről akar megemlékezni és miről nem. Isten meg akar emlékezni az Ő szövetségéről, de nem akar megemlékezni népe bűnéről.

·        1Móz 9:18-28. Noé áldása és átka

Megalázó jelenetet tár elénk ez a szakasz. A teremtés koronája nem tud önmagán uralkodni. Milyen állapotba került Noé, az egyetlen igaz ember, az igazság hirdetője?

Noéra kétféleképpen tekinthetünk: egyrészt, mint előképre, másrészt, mint emberre. Mint előkép, igazság és tökéletesség kiábrázolója, de mint ember csupa bűn és meggondolatlanság.

Hám nem érette meg semmit az Isten megbocsátó kegyelméből, ezt tükrözi viselkedése. Sém és Jáfet azonban szép példát ad arra, hogy valamit megértettek az Isten kegyelméből és a bűnbocsánatból, hogy a bűnbeesett ember mezítelenségét, Isten takarja el.

(A vázlat C.H. Mackintosh: „Elmélkedések Mózes 1. 2. 3. könyvéről”című kommentár gondolatai alapján készült)

·        Kérdések:

1.                 Mit jelent számunkra ez a mondat: „Isten azonban nem feledkezett meg Noéról…”

2.                 Mikor hagyhatják el a bárkát Noé és a vele levők?

3.                 Mi Noé legelső tette a bárkából való kijövetel után?

4.                 Milyen törvényeket ad Isten a megújult világ számára?

5.                 Mi az ember hivatása földön?

6.                 Miben változott meg az ember életrendje az özönvíz után?

7.                 Miért tiltja meg Isten a vér megevését?

8.                 Mire tesz ígéretet Isten a Noéval kötött szövetségben?

9.                 Mit szimbolizál a szivárvány?

10.             Az özönvíz utáni új korszak milyen jelentős eseményéről számol be a történet?

11.             Noé botránkoztató viselkedésére hogyan reagálnak fiai?

12.              

·        Házi feladat: 1Móz 11. fejezet – Bábel tornya

·        1Móz 8:1-14. Az özönvíz.

Nóé bárkája a Biblia szerint az Ararát hegység egyik csúcsán feneklett meg (8:4). Ez a vidék Arméniának egyik része, melyet a babilóniak Urartu néven neveztek. Az emlékezés tahát ugyanabba az irányba mutat, mint az Éden kertjénél: a Tigris és Eufrátesz folyók forrásvidékére (2:10–14). – A következő epizód (8:6–13) elmondja, hogy Nóé az ablakon át kibocsátott holló, illetve galamb révén tudta meg, mennyire apadt már le a víz. – Amikor a galamb másodszor tért vissza, egy olajfalevelet hozott a csőrében. Ez a „békegalamb” szimbólum eredeti képe, ahol az örökzöld olajfalevél az új élet reménységét jelképezi, mint Isten megbékélésének az üzenetét. A harmadik alkalommal már nem tért vissza a galamb (amely egyebütt a szabadon szárnyalás jelképe is, Zsolt 55:7). Helyet talált magának a felszáradt földön. Nóé és a vele levők is elhagyhatták a bárkát.

·        1Móz. 8,8:15–22. Nóé hálaáldozata.

Isten „kibocsátó” felhívása arra, hogy a bárkában levők lépjenek ki a földre és kezdjenek új életet, nemcsak parancs, hanem áldás is. A „szaporodjatok és sokasodjatok a földön” szavak emlékeztetnek a teremtéstörténetnek arra a részére, amikor az élőlényeket és az embert útjára bocsátja Isten. A szavak megismétlése a teremtési rend és kiváltság megújítását fejezi ki.

Nem szól a Biblia arról, hogy amikor Nóé kilépett a szárazföldre, kétségbeesett-e a szörnyű pusztulás láttán, vagy ellenkezőleg, büszkévé tette-e az a gondolat, hogy ő a kiváltságos megmenekült, szinte övé az egész föld. Ellenben olvasunk arról, hogy legelső tette volt hálaáldozatot mutatni be megmentő Istenének. Áldozata „kedves illatként” (ez a szívesen fogadott áldozat jelzője, 3Móz 1:9) szállt az ég felé. – Az áldozat elfogadásához fűzött ígéretben Isten „reális látása” tükröződik. Ő tudja, hogy az ember szívének az indulatai (vö. 6:5) nem lesznek jók ezután sem. Ő mégsem akarja többet ilyen módon elpusztítani a földet. Ezután az évszakok, a „munkák és napok” meg nem szűnnek. A természet rendjének ez a ciklikus jellegű tovahaladása pedig nem unalom és nem a gondoknak a munkáknak a kényszerű ismétlődése, hanem az élet fennmaradásának az áldása, amelynél a keretet biztosítja a világot fenntartó Isten, az embernek pedig lehetőséget ad arra, hogy tartalommal, emberhez méltó munkával ezt a keretet kitöltse. – Így zárul le e világkatasztrófa leírása az új élet ígéretének kegyelmes kihirdetésével.

·        1 Móz. 9,1–7. Törvények a megújult világ számára.

A 8:21–22-ben foglalt történet párhuzamát és kiegészítését találhatjuk a következő mondatokban. Először az új világ rendjének az alaptörvényeit olvassuk (1–7 v.), majd Isten ígéreteit szövetségi elkötelezés formájában (8–17 v.).

A babilóni özönvíztörténet a főhősnek az apoteózisával, halhatatlanná válásával végződik. A bibliai történetben viszont Isten lehajlik az emberhez, hogy megáldja, mint embert és megújítsa a teremtésben adott emberi kiváltságait. Az ember továbbra is a legfelső helyet foglalhatja el a világban, elszaporodva birtokba veheti a földet és azt terített asztalnak tekintheti továbbra is. Az 1:29-ben mondottakkal szemben azonban nemcsak a növények és gyümölcsök, hanem az állatok is eledelül szolgálhatnak az embernek. Az ember tehát nemcsak fölötte áll az állatoknak, hanem üldözi és elejti őket, azok pedig rettegnek a rájuk vadászó embertől.

Eltiltja azonban Isten az embertől az állatok vérének a megevését. Ennek a magyarázata az a gondolat, mely szerint a régi ember a vért lélekhordozónak, más szóval az életerő székhelyének tartotta. Az életet azonban Isten adja, ezért az az övé, neki kell áldozatként odaadni. (3Móz 17:11 skv.). A bibliai tiltásban van bizonyos tiltakozás is azzal a pogány hiedelemmel szemben, mely szerint főleg szentnek tartott állatok vérének a megevése isteni erőt ad élvezőjének. Amikor később az Újszövetségben e szakrális kötöttségek megszűnnek, maga az ószövetségi tilalom is feloldódik; megtartása törvényeskedéssé válna.

Sokkal nagyobb jelentőségű ennél az a másik tilalom, amely az emberölésnek akarja útját állni. Figyelmeztetést ad az isteni törvény, amikor emlékeztet a vérbosszú végzetes fenyegetésére, amely nem törvény, hanem átok (vö. 4:15.24). A 7. vers ismétlése éppen arra figyelmeztet, hogy az ember hivatása az, hogy elszaporodjék a földön, nem pedig az, hogy egyéni, vagy országos méretű bosszúállással, gyilkosságokkal vagy háborúkkal írtsa egymást. – A bosszú átkának az emlékezetbe idézésén túl még súlyosabb intés az, hogy Isten maga fogja számon kérni a gyilkostól a kiontott vért. Majd később egy más szintű szeretettörvény megtiltja a személyes bosszúállást (Lev 19:18) s e törvényt a Római levél együtt idézi azzal a másik ószövetségi textussal, hogy Istené a bosszúállás joga és véghezvitele (Róm 12:19 vö. 5Móz 32:35). Istennek a személyesen számonkérő és büntető ítéletét persze ismét csak az Őt ismerő hit érzékeli, amely az eseményekben nem sorsfordulatokat lát, hanem azt a tényt, hogy rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni. (Olv. pl. 2Sám 12:9 skv.).

·        1 Móz. 9,8–17. A Nóéval kötött egyetemes szövetség.

Az özönvíztörténetnek és záradékának a bibliai ábrázolásán következetesen végighúzódik egy gondolat: Isten kegyelemből tartotta életben Nóén keresztül az emberiségnek és az élővilágnak a maradékát. Kegyelemből tartja meg továbbra is a világot, tudva, hogy az ember nem lesz jobb, mint volt (8:21). Mégis elfogadja ezt a világot és az embert ilyen állapotában is, sőt különös kegyelemmel kezd el munkálkodni a megváltásra szoruló világban s ennek a kifejezési módja a szövetség.

A szövetség (berít) emberi vonatkozásban szerződést jelent, két félnek a kölcsönös kötelezettségvállalását valamilyen ügyben (pl. 1Sám 20:13–15; 1Kir 5:8–12). Egészen rendkívüli formája a szövetségnek az, amikor Isten hajlandó szövetségre lépni az emberekkel, a pátriarchákkal, Izráel népével, vagy a Dávid házával. Kegyelmi tett ez, a szolidáris Isten segítségének a felkínálása, amit az ember nem kívánhat, nem kezdeményezhet, csak hitben elfogadhat. A szövetség azonban kegyelmi jellege mellett is kétoldalú. Isten segítséget, szabadítást, üdvösséget kínál és ad, viszont hitet és engedelmességet kíván, ahogyan a jelen szövetséget is megelőzték Isten törvényei.

Isten szövetségkötésének az első formális leírását itt találjuk a Bibliában (visszautalással a 6:18 ígéretére). Ez a szövetség egyúttal a legszélesebb körű s Nóén keresztül az egész emberiségre, sőt a világra vonatkozik. Isten ígéretet tesz e szövetségben arra, hogy nem pusztítja el többé özönvízzel a világot. Isten maga elkötelezése feltétel nélküli. Szövetségét pedig megpecsételi egy látható jellel, emlékeztetésül a biztató ígéretre. E jel a szivárvány tüneménye: a tovazúgó zivatarok után úgy tűnik fel a szivárvány íve, mint egy hatalmas íjj, amelyből kisuhantak a nyilak s félre van téve pihenésre, hogy többet ne ártson. – A szivárvány képe biztatás arról, hogy a viharos elemek fölött ott él, tündöklik és uralkodik a szövetséges Istennek világot átfogó és megtartó szeretete.

·        1 Móz. 9,18–29. Nóé és fiai.

Az özönvíz utáni új korszak egyik jelentős eseményének mondja a Biblia a szőlőművelés kezdetét. Úgy vehető ez, mint egyik mozzanata a Nóéhoz fűződött várakozásnak: Ő vigaszatal meg a megátkozott termőföldön (5:29), lévén a szőlő és a bor a Bibliában az életnek, a vidámságnak és a vigasztalásnak a jelképe (Zsolt 104:15; Péld 31:6–7). Nóé esetén azonban szemlélteti az író a bor veszedelmes hatását is. Nóé részegsége ugyan magában véve még nem jelenti Nóé „elbukását”, sátrában öntudatlanul fekve nem követett el semmi rosszat, de botránkozás tárgyává vált. Egyik fia, Hám, csúfot is űzött belőle, két testvére, Sém és Jáfet viszont igyekezett eltakarni apjuknak szégyenét. Ennek az elbeszélésnek le lehet vonni az individuális erkölcsi tanulságait (részegség-józanság), van azonban egy tágabb kitekintése és jelentősége is. Maga az elbeszélés csak expozíció, bevezető a 25–27. versben levő áldó, illetve átkozó mondásokhoz, amelyek személy szerint Nóé fiaira szólnak, mégis a 10. rész sémájára gondolva, népekre, fajokra vonatkoztatva értendők.

Nóé mondásai bizonyos rangsorolást fejeznek ki a népfajok közt. Nóé három fia az ókori Közel-Kelet három népfaját képviseli s az eredeti mondás Sém és Jáfet utódait, a sémitákat a kaukázusi, dél-európai népeket fölébe helyezte a jobbára afrikai sötétbőrű Hám-ivadékoknak. A biblia-író azonban már a 18. v.-ben megjegyzi, hogy Hám Kánaán ősatyjaként tekintendő s ennek megfelelően mindazt a szégyentelenséget, ami a történetben Hám rovására van írva, az író a kánaániakra vonatkoztatja, akikről köztudomású volt, hogy még kultuszukban is a bor féktelen orgiák felidézője volt. Nóé mondásai így szűkebb körre határolódva aktualizálódnak s értelmezésük a következő: Sém „sátra” az ígéret földjét jelenti, ahol az Úr letelepítette a sémitáknak üdvtörténetileg legfontosabb ágát. Ábrahám utódait, Izráel népét. (Vö. 11:10 skv.). E „sátorban” azonban Isten lakást engedett Jáfet utódai közül az Izráellel szomszédos filiszteusoknak is (Ám 9:7), míg Kánaán őslakóinak a maradéka lassanként szolgasorsra jutott. – Ha már most van itt valami nyoma a faji megkülönböztetésnek, az egykori népek uralkodó és alárendelt helyzetének, úgy annak az alapját nem az önkényes felsőbbrendűség gondolata képezi, hanem az a féktelen és szégyentelen valláserkölcsi helyzet, amely a kánaániaknál volt tapasztalható s melynek egy kirívó példáját a Sodomáról szóló történet mutatja be (Gen 19. rész). – Megjegyzendő még az a jellegzetesség, hogy Nóé mondásai közül a Sémre vonatkozó tulajdonképpen az Úrra, Sémnek az Istenére mond áldást, gondolva arra a helyzetre, amikor Sém utódai, Izráel népe már hálával gondolhatott a beteljesült ígéretekre. E mondásnak messiási vonatkozása ugyan nincs, de magában véve is sokat mondó, mint az áldásokért kifejezett magasztalás.

• Az életrend főbb változásai az özönvíz után

Noé és családja az özönvíz után hálaáldozatot mutattak be Istennek, aki szövetséggel és ígérettel pecsételte meg az újonnan induló emberi történelem iránti jóindulatát. Ekkor hangzottak el a megváltozott életrenddel kapcsolatos kijelentések és rendelkezések is:

1.                  Az évszakok megjelenése (8,22)

2.                  A szivárvány, mint az Istennel kötött szövetség jelképe - a „nem lesz újabb özönvíz” ígérete (9,13)

3.                  Az étrend kibővülése (9,3)

4.                  Az állatok félelme az embertől (9,2)

5.                  Az igazságszolgáltatás. 1Móz 9,6 szerint, aki ezentúl emberi életet olt ki, azt az emberek kötelesek halállal büntetni - nincs helye az Istenre várásnak. Innen származtathatjuk a közigazgatás, a polgári hatalom, állam, mint intézmény születését. (L. Pál apostol szavait: „Mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak.” Róm 13,3). Indokolt felvetni a kérdést, hogy korábban miért szavatolta Isten Kain élethez való jogát, annak ellenére, hogy gyilkosságot követett el, és vajon milyen megfontolásból rendelkezett az özönvíz után másként? A válasz kézenfekvő: Isten jól tudta, hogy hova vezet, ha a rosszat büntetlenül hagyják, de mi, emberek - rosszul felfogott irgalmasságtól vezéreltetve - ezt nem hittük volna el, és a mai napig hajlamosak vagyunk felülbírálni. Az özönvíz előtt a gyilkosok büntetlenül hagyása az egész emberiség gyors ütemben történő erkölcsi hanyatlásához, elkorcsosuláshoz és pusztuláshoz vezetett. E tapasztalat után Isten joggal várhatta el, hogy az emberiség okul, belátja és elfogadja az igazságszolgáltatás szükségességét.

6.                  Az életkorok drasztikus csökkenése (l. nemzetségtáblázatok).

7.                  A földfelszín átrendeződése: kontinensek, hegyek, völgyek, tengerek, vízrajz kialakulása
(Zsolt 104,6-9).