A tanítványoknak szóló új parancsolat

Olvasmány: János 13,21-38.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Jn 13,34-35.

Ez az igerész egész közelről mutatja meg nekünk azt, hogy milyen volt Jézusnak és a tanítványainak a legszűkebb közössége. Nagycsütörtök este utoljára van együtt a Mester tanítványaival. A meghitt beszélgetést most nem zavarja semmi, sem a gyógyulásra váró betegek, sem a vigasztalásért áhítozó szegények tolongása. Este van, túl vannak már a nap zaján, fáradságán és beszélgetnek. S amikor ilyen közelről nézzük ezt a legmeghittebb, legszűkebb tanítványi közösséget Jézus körül, akkor látjuk, milyen különböző emberek vannak itt együtt. Pedig mind Jézus tanítványai. Mégis milyen különbség van köztük!  Jézus legszűkebb környezetéhez tartoznak, mégis milyen más indulat, szándék van az egyikben, mint a másikban. Milyen másképpen tanítvány Péter, mint János, vagy Júdás, mint az összes többi. Az ő személyüket nézve arról szeretnék most beszélni, hogy milyen különböző tanítványi lehetnek Jézusnak.

1. A felolvasott részben először Júdásról van szó. Megrendítő az, hogy ő is a legszűkebb tanítványi körhöz tartozik! Rettenetes, hogy Jézus közvetlen környezetében ilyen lélek is lehet! Épp úgy látta Mestere szent életét, mint a többi tanítvány, épp úgy hallotta az örök élet beszédét, épp úgy benne élt az Úr kiválasztó szeretetközösségében, mégis mindez egészen más hatást ért el benne, mint a többiben. Az a Krisztussal való közösség, ami azoknak az örökéletet jelentette: az ő számára a kárhozatot. Az a három esztendő, amit az Úr követésében töltöttek: a többieket üdvösségre jutatta, őt meg a kárhozatra. Valóban jobb lett volna neki, ha soha meg sem ismeri Jézust, mint megismerve Őt, sőt követve is Őt egy darabon, szembeforduljon Vele. Isten Igéje azt tartja a legnagyobb veszedelemnek, amibe csak juthat egy ember, ha megismeri az igazságot Krisztusban és elpártol attól. Ez az a veszedelem, amiből nincs szabadulás, ez az a bűn, amire nincs bocsánat. Persze nem itt kezdődik a bűn, nem a tudatos, szándékos ellenállásnál, hanem ártatlannak látszó kicsi dolgokon, például azon, hogy megtűr az ember a szívében olyan gondolatokat, amit rejtegetnie kell Jézus elől. Ki tudja mikor kezdődött már Júdás szívében az árulás gondolata? Ha idejében felfeddte volna, őszintén bevallotta volna, hogy mi kísérti őt, mi foglalkoztatja, milyen indulat bújt meg benne, akkor egészen bizonyosan segítséget és védelmet kapott volna Jézustól. De Júdás szívét nem tudta megnyitni Jézus előtt, így a bezárt szívében egyre jobban eluralkodott a gonosz gondolat, egyre jobban hatalmába kerítette és egyre messzebbre sodorta lélekben az Úrtól, egészen a legalávalóbb bűnig, az Isten Fiának elárulásáig.

De így van ez minden bűnnel, amit csírájában el nem fojt az ember, amit idejében le nem leplez az Úr előtt, amitől idejében nem akar megtisztulni a Krisztus vére által. A szívben, titokban melengetett bűn aztán úgy eluralkodik az emberen, hogy egyszerre azon veszi észre magát az ember, hogy innen már nincs visszaút.

Ki hitte volna Júdásról, hogy ilyen mélyre zuhan? Ki gondolta volna ezt akkor, amikor ott járt ő is a Mester nyomában? Annyira beletartozott a tanítványi közösségbe, hogy még külön megbízatása is volt: ő volt a pénztáros. A közösség nevében ő gyakorolta a szegényeket megsegítő szeretetszolgálatot. Ki merte volna elképzeli, hogy ez  tanítvány, aki ilyen fontos és megtisztelő pozíciót tölt be a többi között, ez lesz majd az áruló? Lám ezen a végzetes estén is, ott ült szemben az Úrral, egy asztalnál vele. A kezéből kapta a falatot, és íme ezt olvassuk: „Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt.” (Jn13,30.).

Micsoda sötét éjszak volt ez! Szájában még ott van a Krisztus által megtört közös kenyérből neki adott falat, és ő már a legrettentőbb sötétségben van. Egyedül, Jézust elhagyva, útban a pokol felé.

Mindez pedig azt jelenti a számunkra, hogy bizony nem elég az, ha csak templomba járunk, nem elég az, ha csak vesszük az úrvacsorát, de nem vagyunk álladó közösségben Vele. Nem elég csak néha, egy héten egyszer, vasárnap tízkor vallásos életet élni, nem elég az sem, ha bibliát olvasunk, imádkozunk, hanem mindezt a szívünkbe is be kell engedni. Őt, magát Jézust, kell beengednünk az életünkbe! „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Csak így érdemes valóban az Úr követésében járni.

Együtt lenni Jézussal, de nem adni oda magunkat egészen Neki, nagyon veszélyes játék. Hallani, ismerni az Urat, és mégsem követni Őt, hozzátartozni az Ő környezetéhez, és mégsem fogadni el Megváltónknak, életünk urának Jézust, a tőle kapott falattal, az úrvacsorai sákramentum ajándékával kimenni a bűn sötétségébe, ez a lejtő, a végzetes út a kárhozat felé. Ezen az úton indult el Júdás, amely tehát Krisztus mellől is a pokolba visz.

Júdás esete a tizenkettő között örök figyelmeztetés Krisztus minden tanítványa számára: Vigyázzatok, rá ne szedjen titeket az ördög „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket.” (Filippi 2, 12.).

2. De nemcsak Júdásról szól a történet, hanem a többi tanítványról is. Íme ezt olvassuk róluk, hogy amikor Jézus jelezte árulóját: „A tanítványok ekkor egymásra tekintettek, bizonytalankodva, hogy kiről szól…” (Jn 13,22.v.). Hallottak egy rettentő kijelentést Uruktól, s nem tudták kire vonatkozik. Hajlandó lett volna mind magára is venni, de reménykedtek, hátha mégsem róluk van szó. Tehát bizonytalankodtak. Életük egyik legdöntőbb kérdésében: a Krisztushoz való viszonyukban nem volt bizonyosságuk.

Jézus legtöbb mai tanítványa is ilyen bizonytalankodó.  Jézushoz tartozónak tartja magát, de semmi bizonyossága nincs a Vele való viszonyt illetően. Talán mi magunk is az ilyen bizonytalankodó tanítványok közé tartozunk? Az Ige arra biztat minket, hogy ne maradjunk meg ebben a bizonytalanságban. Keressük a bizonyosságot, mert van bizonyosság. Előbb utóbb döntenünk kell, hogy Jézushoz tartozunk-e vagy sem. Ha az Ő tanítványai vagyunk, akkor éljünk is a szerint! Éljünk a szeret új parancsolata szerint, hogy valóban meglássa a világ rajtunk, hogy mi Jézus tanítványai vagyunk, mert egymást szeretjük.

3. Óvakodnunk kell, azonban az elbizakodottságtól is. A tanítványok közül Péter annyira meg volt győződve Mestere iránti hűségéről, szeretetéről, hogy ilyen kijelentést tett: „Az életemet adom érted.” (Jn 13,37.v.). A többi evangéliumi leírásban még részletezve is van: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem”, „Uram, te veled kész vagyok mind a tömlöcbe, mind halálra menni”.

Péter tehát nem volt bizonytalan, de hamis bizonyságban élt. Önmagában volt bizonysága, saját buzgalmában, saját hitében, vagyis önmaga kiválóságában. Itt látjuk, hogy mennyire bizonytalan alap egy ember jó szándéka, buzgósága, lelkesedése. Milyen jó, hogy a Krisztushoz való tartozásunkat nem a mi szeretetünk határozza meg, hanem Krisztus szeretete irántunk. Krisztusnak kellett előbb Péterért meghalnia, hogy azután Péter képes legyen Krisztusért meghalni. És amíg el nem fogadja valaki, hogy Krisztus meghalt érette, addig csak annyit ér minden buzgósága, mint Péter nagy kijelentése: „Az életemet adom érted.” – aztán mégis háromszor tagadja meg Jézust.

4. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást…” Krisztus Urunk arra tanít, hogy ne a nagy szavakkal dobálózzunk, mint itt Péter tette, hanem egyszerűen csak éljünk a szeretetben, csendesen, szerényen. A Krisztus tanítványa az, akinek az életén a Krisztus szeretete árad át mások felé. A Krisztus tanítványa így lesz öröm annak, aki szomorú, vigasztalás annak, aki sír, segítség annak, aki gyenge, jótett annak, aki elébe kerül, melegség annak, aki fázik, békesség annak, aki háborog.

Új parancsolatnak nevezi Jézus az egymás szeretetét. Talán azért, mert mindig újra meg kell tanulni, nem lehet benne rutinra szert tenni, mindig újra kell kezdeni. Aztán új a módja és a mértéke: „Amint én szerettelek titeket…” Nem csak úgy, hogy róla vegyünk példát, hanem úgy is, hogy abból merítsünk, mert Jézus szeretete a forrás, ami szeretetünknek is a forrása. Az Ő szeretetének az erejével lehet nekünk is a másik embert szeretni. Ámen.

Assisi Szent Ferenc imája

Uram, tégy engem békéd eszközévé,

Hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,

Hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,

Hogy összekössek ott, ahol széthúzás van,

Hogy reménységet keltsek ott, ahol kétségbeesés kínoz,

Hogy fényt gyújtsak ott, ahol sötétség uralkodik,

Hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.

Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem

Nem arra, hogy megvigasztaljanak,

Hanem, hogy én vigasztaljak,

Nem arra, hogy megértsenek,

Hanem arra, hogy én megértsek,

Nem arra, hogy szeressenek,

Hanem, hogy én szeressek.

Mert, aki így ad, az kapni fog,

Aki elveszíti magát, az talál,

Aki megbocsát, annak megbocsátanak,

Aki meghal, az fölébred az örök életre.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész

Bonyhád, 2011.04.21.