A szolgáló élet példája: Tábita

³⁶<>Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Ez a nő sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát. ³⁷<>Éppen azokban a napokban megbetegedett, és meghalt. Miután megmosták, kiterítették a felső szobában. ³⁸<>Mivel Lidda közel volt Joppéhoz, a tanítványok, akik meghallották, hogy Péter ott van, elküldtek hozzá két férfit, és kérték: "Késedelem nélkül jöjj át hozzánk!" ³⁹<>Péter felkelt, és velük ment. Amikor odaért, felvezették a felső szobába, az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, sírtak és mutogatták azokat az ingeket és ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt. ⁴⁰<>Péter ekkor kiküldött mindenkit, letérdelt, és imádkozott; azután a holttest felé fordulva ezt mondta: "Tábita, kelj fel!" Ő kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Pétert, felült.  ⁴¹<>Péter odanyújtotta neki a kezét, és talpra állította; majd behívta a szenteket és az özvegyeket, s megmutatta nekik, hogy él. ⁴²<>Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. ⁴³<>Péter pedig több napig Joppéban maradt egy Simon nevű tímárnál. ApCsel 9, 36-43.

„Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Ez a nő sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát.” ApCsel 9, 36.

Az elmúlt vasárnapon egy sorozatot kezdtünk el arról, hogyan használta és használhatja Isten ma is az úgynevezett „kicsiket” az egyszerű, mindennapi keresztyéneket az Ő embereket mentő munkájában, országa építésében. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv többször említ olyan egyszerű hívőket, akiknek a neve talán csak egyszer fordul elő a Bibliában, akiket sokan nem is ismernek. Bátorítson ez minket abban, hogy Isten minket is használni akar az Ő munkájában, hiszen minden ember élete akkor teljesedik ki igazán, amikor Isten kezében eszközzé lesz mások javára.

            Az elmúlt vasárnapon a bizonyságtevő életről volt szó, és Fülöp diakónus életét vizsgáltuk meg közelebbről. Ma a szolgáló életről szeretnék beszélni, egy nőtanítvány, Tábita életpéldája alapján. Ha Fülöp a bizonyságtevő élet és az Istennek való feltétel nélküli engedelmesség példájává lett számunkra, akkor Tábita a szolgáló élet példája lehet a számunkra. Az ő életéről nem sokat mond el a Szentírás, de abban a néhány mondatban, amit itt az Igében olvasunk, a szolgáló élet három fontos jellemvonását láthatjuk felragyogni Tábita életében.

1.      A mi önző emberi természetünket, Isten szeretete újjáformálja.

„Joppéban volt egy nőtanítvány, név szerint Tábita, ami azt jelenti: Dorkász, vagyis Zerge. Ez a nő sok jót tett, és bőven osztott alamizsnát.” ApCsel 9, 36.

A bűneset következtében megromlott emberi természetünk szerint mindnyájan önzők, önmagunkat szeretők vagyunk. Jobban szeretünk kapni, mint adni. A másik ember nyomorúságát, csak ritkán vesszük észre, mert általában mindig a magunk bajával vagyunk elfoglalva. Ha adunk is valamit a másik embernek, azt általában azért tesszük, mert várunk is viszont tőle valamit. Szívesebben adunk annak, akitől reméljük, hogy vissza is kapjuk valamilyen formában azt, amit mi adtunk. Alaptermészetünk szerint nehezünkre esik a magunkét önzetlenül és semmit vissza nem várva megosztani másokkal. Önzetlenül adni, egész életével másokat szolgálni csak az tud, akiben Isten szeretete lakozik, akit ez a szeretet formál újjá.

Nézzük meg most közelebbről, hogy vajon mi indította ezt az asszonyt az adakozó, másokkal törődő, szolgáló életre?

Az egyik ok az a körülmény lehetett, amire a szövegből következtethetünk, hogy Tábita jómódú, gazdag nő lehetett, és így lehetősége volt az adakozásra. Még az is valószínűnek mondható, hogy egyedül álló, tehát család nélküli nő volt. Varrni viszont tudott és szeretett is, és így volt lehetősége arra, hogy rászorultak részére ruhát készítsen, kétkezi munkájával másoknak szolgáljon, másokon segítsen.

Önmagában azonban az, hogy valaki gazdag, még nem jelenti azt, hogy adakozó életet élne. Hisz, gondoljunk csak arra, hogy ma, a legtöbb esetben, tisztelet a kivételnek, a gazdagok gyakran kevésbé hajlamosak a jócselekedetekre, az adakozásra, tehát a mások megsegítésére, mint a szegényebbek. A világ fiai között is nagyon szomorú dolog ilyet látni, de még sokkal szomorúbb, sokkal fájóbb ilyet tapasztalni a gyülekezetek körében, vagy éppen a megtért hívők között.

Tábita esetében az adakozásnak volt egy másik, sokkal komolyabb indoka is. Lukács evangelista, „nőtanítványnak” nevezi Tábitát. Tudnunk kell azt, hogy ezen a helyen az eredeti görög szövegben itt ugyanaz a szó áll, amivel a 12 apostol is „tanítványnak” van jelölve. Érdekes, hogy az egész Újszövetségben sok megtért, keresztyén nőről van szó, de ezt a megnevezést, hogy „nőtanítvány”, csak egyedül Tábitával kapcsolatban használja a Biblia. Tehát így a Biblia őt a 12 tanítvány mellé emeli, és oda rangsorolja. Bizonyára nem véletlenül történt ez.

Az első dolog, amit Tábita életéről megtudunk az, hogy Isten szeretete hogyan találta meg és formálta át ezt az asszonyt. Azt olvassuk, hogy Tábita Joppéban (ma Jaffa) lakott, ahol egészen korán egy keresztyén közösség, gyülekezet jött létre, talán éppen Fülöp diakónus szolgálata nyomán. Hiszen az etiópiai kincstárnokkal való találkozásának története így zárult: „Fülöp pedig Azótuszba került, és végigjárva valamennyi várost, hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem ért.” (ApCsel 8, 40.)

            Azótusz és Cézárea a Földközi tenger partján fekvő városok, és a kettő között középen van Joppé. „Végigjárva a városokat” – ez valószínűleg azt jelenti, hogy a tengerparti városokban helységről helységre ment Fülöp a Szentlélek vezetése szerint, és valószínű, hogy Joppéban is ő hirdette először az örömhírt. Ennek az örömhírnek sokan hittek, közöttük Tábita is, és létrejött abban a városban egy kis gyülekezet. Hiszen ott, ahol Isten igéjét hirdetik, ott maga Isten munkálkodik, ott emberi életek változnak meg, ott Isten az ő szeretetével embereket formál újjá.

            Valószínűleg, Tábita nem kapott otthon keresztyénnevelést. Felnőttként hallott először Jézusról és arról az új életről, amit Ő hozott nekünk. Amikor hallotta az igét, azt befogadta a szívébe, és ez az Ige dolgozni kezdett benne, általa Isten újjá formálta őt. Ez a szeretet első csodája.

2.      Isten szeretete cselekvésre késztet

„… az özvegyasszonyok pedig mind elébe álltak, sírtak és mutogatták azokat az ingeket és ruhákat, amelyeket Dorkász készített, amíg velük volt.” ApCsel 9,39.

A szolgáló élet második jellemvonása az, hogy Isten szeretet cselekvésre készteti az embert.  Így történt ez Tábita életében is, hogy ez az Istentől kapott szeretet késztette őt a szolgálatra, különösen a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók iránt. Kétszer is említi rövid alapigénk az özvegyeket. Ezek az özvegyek azok, akik a legjobban sírtak, amikor Tábita meghalt. Azért, mert abban az időben egy asszony számára özveggyé válni sokszor azt jelentette, hogy teljesen kiszolgáltatottá vált. Ha nem voltak gyerekei, vagy nem éltek vele, akkor semmi jövedelme nem volt és senki nem gondoskodott róla.

            Jellemző, hogy a keresztyén gyülekezetek az első pillanattól kezdve felvették az özvegyeknek a gondját, és mint egy nagycsalád, igyekeztek gondoskodni ezekről a segítségre szoruló asszonytestvérekről. Tábita pedig kiváltképpen is őróluk gondoskodott. Ezért mutogatják az özvegyek Tábita halálakor a rajtuk levő ruhát Péternek és mondják, hogy ami rajtuk van, azt tőle kapták ajándékba. Úgy látszik, Tábita jó érzéssel és igényesen varrt, és valóban volt mit megmutatni és megcsodálni alkotásain. Tábita megtalálta a hozzá illő szolgálatot a gyülekezetben. Mivel volt tehetsége a varráshoz, és szívesen is végezte ezt a munkát, az egyedül maradt özvegyeket azzal támogatta, hogy különböző ruhákat varrt nekik. Mindezt pedig nem pénzért, hanem önként és szívességből teszi, Isten dicsőségére szolgálva.

            Tábita nem prédikált a joppéi gyülekezetben, legalábbis nem olvasunk arról, hogy bizonyságot tett volna vagy igét hirdetett volna a gyülekezetben. Még csak kinevezett diakónusa sem volt a gyülekezet közösségének, mint ahogyan az előző vasárnapi igében olvastuk, hogy Fülöp, István, meg a többiek, az a hét férfi ilyen megválasztott és szolgálatba állított főfoglalkozású diakónusok voltak. Tábita a gyülekezet egyszerű tagja volt. De volt neki egy Istentől kapott képessége, és ezt ő Isten szolgálatába állította mások javára, vagyis szolgáló életet élt.

Látjuk tehát, hogy Isten nemcsak a nevezeteseket, a jól képzetteket, a szónokokat, a szervezőket használja, hanem mindenkit használ, aki tőle valamilyen képességet kapott és azzal kész neki szolgálni. Ezért van az, hogy mindenki valami olyan szolgálatot végezhet a gyülekezetben, amit más nem tudna helyette elvégezni. Ha pl. Péternek a kezébe adtak volna tűt meg cérnát, és azt mondták volna: varrjál olyan ruhákat, mint amilyeneket itt a síró özvegyasszonyokon látsz, valószínű, hogy képtelen lett volna rá. Ha halászni küldték volna, az még ment volna, mert a régi szakmája ez volt, de ruhát varrni, azt nem. Ez nem az ő feladata. Péternek Isten más képességet adott, és azzal kellett neki felelősséggel és hűségesen szolgálnia. Tábita is kapott képességet, és a „<?xml:namespace prefix = st1 ns = "urn:schemas-microsoft-com:office:smarttags" />mai Tábiták” is kapnak Istentől olyan adományt, amit az Isten szolgálatába állítva mások gazdagítására használhatnak. Isten mindnyájunkat erre a szolgáló életre hív.

            Jó lenne, ha mi is megkérdeznénk magunktól, hogy milyen képességeinkkel szolgálunk mi az Istennek? Mi haszna van abból a családomnak, a munkatársaimnak, a gyülekezetemnek, hogy Isten szeret engem? Ez az Istentől kapott szeretet, milyen formában megy át rajtam és árad tovább mások felé? Mit adok tovább abból, amit Istentől ajándékba kaptam?

Tudnunk kell azt, hogy Isten az Ő ajándékait nem kizárólagosan nekünk adja, hanem csak ránk bízza azokat. Ez nagy kiváltsága minden hívő embernek, hogy Isten sáfára lehet, hogy a tőle kapott kincsekkel gazdálkodhat: az idővel, az erővel, a képességgel. Aki kész arra, hogy Isten rendelkezésére bocsátja azt, amit tőle kapott, azt Ő hatalmasan tudja használni ilyen vagy olyan területen, de mindenképen az Ő dicsőségére és mások javára. És minél többet adunk tovább abból, amit Isten szeretetéből kaptunk, annál gazdagabb utánpótlásban lesz részünk. Aki a maga lelki szegénysége miatt panaszkodik, az általában nem adja tovább azt, amit Istentől kapott. Ezért nem kap utánpótlást. Boldogok a Tábiták, akik kinyitják magukat az Isten meg nem érdemelt szeretete előtt, és engedik, hogy ez a szeretet rajtuk keresztül átáradjon másokra!

A szolgáló élet második lépcsőfoka az, amikor azt is megértjük, hogy Isten nemcsak minket szeret, hanem – éppen rajtunk keresztül – másokat is akar szeretni. Igen, akkor tudunk igazán jót tenni másokkal, ha megértjük, hogy azért is ad nekünk Isten érdemtelenül olyan sok lelki és anyagi áldást, hogy azt – vagy legalább is egy részét – továbbadjuk annak, akinek esetleg még nagyobb szüksége van rá, mint nekünk. Sőt, az a jó, ha Isten Igéje meg tud minket győzni arról, hogy valójában semmi nem a mienk.

Tehát Isten szeretetének az áldásaival nekünk úgy kell gazdálkodni, hogy a magunk számára szükséges részen túl, nekünk tovább kell azt adni azoknak, akiknek arra nagyobb szüksége van. Ugyanis Isten rajtunk keresztül akarja a másik embert szeretni, rajtunk keresztül akar róla gondot viselni. Az 1Kor 4:7-ben ez van megírva: „… mid van, amit nem kaptál”

3.      A szolgáló élet Krisztusra mutató élet.

„Elterjedt ennek a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.” ApCsel 9:42.

            A harmadik jellemvonása a szolgáló életnek az, hogy Krisztusra mutat. Tábita szavak nélkül, két keze munkájával, az általa készített ajándékok által hirdette Krisztust. Azok az özvegyasszonyok, akik a Tábita által varrott ruhákat hordták, valamit megéreztek és megértettek az Isten szeretetéből.

Arról olvasunk itt a történetben, hogy aki úgy él, mint Tábita, és átengedi magán az Istentől kapott szeretetet, arra a továbbadott szeretet visszasugárzik. Vagyis, nagyon szerették ezt az asszonyt ott a gyülekezetben, nagyon fontos és megbecsült tagja lett a közösségnek, mert kész volt szolgálni a legkisebbeknek. Nem tudjuk, hogy ő is özvegy volt-e vagy volt esetleg családja, nem derül ki a leírásból, de az kiderül, hogy nagy veszteséget jelentett Tábita elmenetele, halála.

Tábita szolgáló életének bizonyságtétele nyomán ezek az özvegyek hitre jutottak. Ők nemcsak a ruhasegély miatt voltak tagjai a gyülekezet közösségének, hanem a Krisztusban való hitük kötötte össze igazán őket. Hitük olyan erős volt, hogy hitték azt, hogy az emberileg már visszafordíthatatlan állapotból, a halálból is visszakaphatják szeretett jótevőjüket.

            Beszédes mozzanata a történetnek, hogy miközben megmosták a holttestet és kiterítették a felső szobában, aközben elmaradt a temetésre való felkészítés utolsó része, az illatos kenőcsökkel való megkenetés. Mintha várnának arra, hogy valami még történhet. Mert ezeket a hívőket az jellemezte, hogy az élő, feltámadott Krisztus hatalmával legalább olyan komolyan számoltak, mint Tábita elvesztésével. Legalább olyan komolyan vették Jézus hatalmát, mint azt a tényt, hogy akit szerettek az meghalt.

            Ezért küldenek tehát a szomszéd városba Péterért, mert hallották, hogy ott szolgál, és kérték, hogy sürgősen jöjjön át. Fontos lenne, hogy észrevegyük mindezekben a történésekben Isten munkáját: hitet adott a joppéi keresztyéneknek, itt Isten még valamit cselekedhet. Isten adott hatalmat Péternek, hogy általa feltámassza Tábitát. Azt is fontos látnunk, hogy ez egyszeri esemény volt az óegyház életében. A bibliai igék összefüggéséből nyilvánvalóan látjuk, hogy Isten itt valami meggyőző jelet akart adni az Ő hívő népének, hogy a feltámadott Krisztus munkálkodik tanítványai által. Jelet arról, hogy Ő az életnek és halálnak Ura.

Örömhír szól nekünk ezen az igén keresztül, hogy Istennek hatalma van a lelki halálból is bárkit feltámasztani. Hirdeti, hogy Isten előtt nincs reménytelen helyzet. Tábita példája arra bátorít mindnyájunkat, hogy lehetséges, hogy az Isten szeretete egészen átformáljon minket. Lehetséges, hogy megszabaduljunk az önzésnek, önféltésnek, számítgatásnak, ellenszenvnek, előítéleteknek mindenféle rabságából, s felszabaduljunk erre a másoknak való szolgálatra. Engedjük, hogy Isten szeretete így formáljon át és így legyünk használható eszközök az Ő kezében. Ámen.

2011. január 30. Bonyhád

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jn 3,16

Tisztelettel: Mészáros Zoltán

http://www.bonyhad.reformatus.hu
http://www.bonyhadireformatusok.network.hu
http://www.bonyhadireformatusok.blogspot.com