Olvasmány: Mt 18,21-35

„Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.”

 Mt 18:27

Advent van, kegyelmi idő, amely Isten hosszútűrő szeretetéről és kegyelméről szól. Az elmúlt vasárnapon a tékozló fiú története alapján a kegyelemről, mint Isten feltétel nélküli szeretetéről hallottunk. Ma szeretném folytatni a kegyelem témáját, a gonosz szolga példázatával, ahol a kegyelemről, mint elengedett adósságról van szó.

            A példázat bevezetésében arról hallunk, hogy Péter megkérdi Jézustól, hogy hányszor kell megbocsátani embertársunknak. A korabeli zsidó rabbik azt tanították, hogy ha valaki sorozatosan bűnt követ el ellenünk, rosszat tesz nekünk, akkor három egymás utáni esetben kell megbocsátani. Péter magát nagylelkű embernek gondolva megduplázza ezt a számot és még hozzáad egy ráadást is, mert számára ez az elképzelhető legvégső határ, ameddig a megbocsátásban el lehet menni. Az ő gondolkodása szerint mindennek van határa, még a megbocsátásnak is. Önmagáról azt gondolja, hogy ő többre képes, mint az átlagember, s többre, mint amit a törvény előír, a hét megbocsátás az már igazán nagy erény és teljesítmény.

Sokan fordulnak ma is ilyen érzülettel Jézushoz, hogy elismerje, milyen kiváló keresztyének: az elvárásokhoz képest, magukhoz képest többet is megtesznek, mint amit kellene. De Isten országa más, abban nincsenek határok, Isten országa végtelen, ahol a megbocsátások száma is végtelen.

1.      Adósságunkkal el kell számolnunk

„Ezért hasonló a mennynek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival.” (Mt 18,23).

Advent ideje van. Advent azt jelenti „eljövetel” (adventus Domini = az Úr eljövetele), vagyis a teremtett világ a Mennyei Gazda eljövetelének várásában él. A gazda eljövetele a szolgák számára azt is jelenti, hogy elérkezett az elszámolás ideje.  A példázatnak ebben a részében nem leszámolásról, csak elszámolásról beszél Jézus. Ez azt jelenti, hogy a szolgának a gazdája által rábízott javakkal el kell számolnia. Jézus sokszor beszél arról, hogy szavainkkal, tetteinkkel, de még a gondolatainkkal is el kell számolnunk Isten előtt. Ezeket Jézus nem fenyegetésnek szánja, hanem mintegy tényként közli, hogy mindenki tisztában legyen vele. Olyan ez, mint amikor egy vizsgálatot előre bejelentenek: érkezni fog, hamarosan bekövetkezik. A mi felelősségünk, hogy minden rendben legyen akkor.

Advent arra figyelmeztet minket, hogy életünkkel el kell számolni Isten előtt: mire szántuk, mire adtuk oda, minek az oltárán áldoztuk fel.

Amikor valaki kölcsönt vesz fel, akkor a más pénzével gazdálkodik. Ha jól gazdálkodik a kölcsönkapott pénzzel, akkor egy bizonyos idő után vissza tudja adni azt, és saját lábra tud állni. De van olyan is, akinek ez nem sikerül, ilyenkor aztán az adóssága megsokszorozódik. Abban lehet különbség, hogy a kölcsönnel ki hogyan gazdálkodik, de egy azonban biztos, a kölcsönt vissza kell fizetni.

Ugyanígy vagyunk a mi életünkkel is az Isten előtt. Isten megteremtett minket, hogy őt képviseljük ebben a világban, vele kapcsolatban éljünk, őt szeressük és az ő szeretetét egymásnak továbbadjuk. Isten azért teremtett, azért adott életet, hogy azt vele éljük meg.

Amikor eljön majd a mi Mennyei Gazdánk és megkérdezi, hogy mire szántuk az életünket, akkor mi lesz vajon a végeredmény? Mit gondolunk, a nagy elszámolás alkalmával a mi számlánk vajon pluszban vagy mínuszban lesz?

2.      Adósságunk megfizethetetlen

„Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen.” (Mt 18,24-25).

            Jézus, példázataiban, gyakran él a túlzás eszközével, hogy a lényegre irányítsa a figyelmünket: a szolga adósságaként, mintegy szándékosan eltúlzott pénzösszegről beszél, hogy megértsük, a visszafizetés teljességgel lehetetlen.

Egy tudós lelkipásztor barátom kiszámolta, hogy mennyi is lehet mai értékben az a 10.000 talentumnyi adósság. Nézzük az egyik számítást, eszerint 1 talentum arany = 17 évnyi kereset, tehát 10.000 talentum arany = 170.000 év munkabére. Világos, hogy ilyen mértékű adósságot lehetetlen megtéríteni. De érdekes a másik számítás is, amelyben forintra átszámolva határozzuk meg az adósság összegét. Eszerint 1 talentum kb. 50kg aranyat jelent, tehát a 10.000 talentum arany = 500 tonna. Ma 1kg arany kb. 4 millió Ft, tehát az 1 talentum arany az kb. 200 millió Ft, a 10.000 talentum pedig 2000 milliárd Ft. Olyan gigantikus összegről van szó, amit még elgondolni vagy leírni is nehéz.

Az adósság valaminek a hiányából következik. Mi az, ami annyira hiányzik az életünkből? Tulajdonképpen maga Isten. A mi legnagyobb nyomorúságunk az, hogy Isten nélkül éljük az életünket. Isten nélkül cselekszünk és gondolkodunk, nélküle tervezzük a jövőt. Önmagunkat akarjuk megvalósítani Isten nélkül. Pontosan ezt, az Isten nélküliség állapotát nevezi a Biblia bűnnek. Minden, ami Isten nélkül történik, az bűn. Ez az istennélküliség határozza meg az egzisztenciánkat, életünk forrását és motiváló erejét. Hitvallásunk, a Heidelbergi Káté azt tanítja, hogy Isten igazsága elégtételt kíván. A 13. kérdésben ez áll: „Eleget tehetünk-e mi magunk? Felelet: Semmiképpen nem, sőt inkább még napról-napra szaporítjuk a bűnt.” Kálvin az ember teljes romlottságáról beszél. Vagyis az ember a bűneset óta annyira rabjává vált a bűnnek, hogy Isten újjászülő kegyelme nélkül nem képes Isten tetszésére élni, és nem képes válaszolni sem az evangélium hívására. Az emberben tehát nincs meg a természetes képessége a hitre sem. A hit Isten különleges kegyelmi ajándéka a bűnösnek. Az adósságrendezésre a mi részünkről nincs tehát mód. Magunkat megmenteni, a magunk helyzetét rendezni mi képtelenek vagyunk.

Hiábavaló dolog tehát áltatni magunkat. A példázatbeli gonosz szolga, nemcsak azért gonosz, mert a végén nem hajlandó szolgatársának jóval kisseb adósságát elengedni, hanem azért is, mert önmagát és környezetét is áltatja. A 10.000 talentumos adóssága felől így nyilatkozik: „Légy türelemmel hozzám, és én mindent megfizetek neked.” (Mt 18,26). Vajon nem ez a gondolkodásmód jellemez-e minket is? Bűnbánat és megtérés helyett, újabb haladékot kérünk, azzal áltatjuk magunkat, hogy Isten nélkül is rendbe tudjuk hozni az életünket. Gondoljunk csak a nagy fogadkozásainkra, az újévi tervekre, az ezután minden másképp lesz eskükre. A magunk függetlenségéhez ragaszkodva, megmaradunk az istennélküliség állapotába, de így csak az adósságunkat sokszorozzuk. A példázat szerint az adós szolga feleségét és gyermekeit is el akarják adni. Ez kifejező kép arra, hogy a bűn hatása nem áll meg a mi életünk határán, hanem kiterjed arra a közösségre is, ahol élünk.

3.      Az adósságrendezés egyetlen módja: a kegyelem

„Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát.” (Mt 18,27). A példázatbeli király ismeri a szolga adósságát, jól tudja, hogy azt minden fogadkozása ellenére sem tudja megfizetni, ezért minden feltétel nélkül elengedi neki az adósságát.

Isten a maga szabad döntése és jótetszése szerint cselekszik, amikor egyesekkel kegyelmet gyakorol. Erről tanít Kálvin is, amikor a feltétel nélküli kiválasztásról beszél.

            Jézus ebben a példázatban Istent egy olyan királyhoz hasonlítja, akinek fontosabb egy szolga élete és szabadsága, mint a rengeteg pénz, amivel tartozik neki a szolga. Isten számára mi vagyunk a legfontosabbak, és nem a felhalmozott adósságunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem zavarja Őt a bűn, de sokkal jobban érdekli a bűnös: „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (Kol 2,14). Azért jött Jézus, hogy kiegyenlítse a számlát. Ami nekünk ingyenes, az Isten számára nagyon is drága, mert Egyszülött Fiának vérével fizetett érte. Jézus eljött és lemondott önként az életéről, hogy sem nekünk, sem családunknak, sem szeretteinknek, sem barátainknak ne kellejen szenvednie az adósság miatt. Lemondott életéről, hogy nekünk életünk legyen.

Az adósságrendezés egyetlen módja: a kegyelem. Ezt olvassuk: „megszánta és elengedte”. Ilyen egyszerű és mégis milyen nehéz elfogadni, hogy könyörületre szorulók vagyunk. Hogy az Isten bűnbocsánata nélkül csak szánni való nincstelenek vagyunk. Milyen nehéz elfogadni a bűnös embernek, hogy az Isten valóban megbocsátja a bűnöket, mert szeret minket. Az ember számára a kegyelem érthetetlen és felfoghatatlan, mégis mindennél hatalmasabb erő.

Philip Yancey írja a „Meghökkentő kegyelem” c. könyvében: „A kegyelem evangéliuma a megbocsátással kezdődik, és azzal is végződik. A kegyelem az egyetlen olyan erő a világegyetemben, amely elegendő lehet a generációkat fogva tartó láncolatok megszakításához. A kegyelmet nem ismerő fagyos világot egyedül a kegyelem képes megolvasztani.”

4.      Az elengedett adósság kötelez

„Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?” (Mt 18,33). A földi életet gyakran szoktuk pokolnak érezni. Mindez pontosan azért van így, mert oly kevés benne az irgalom, a könyörület, s oly sok benne az adósságot behajtó ember. Talán mi magunk is ilyenek vagyunk, akik nem szívesen engedjük el senkinek sem az adósságát, s ha csak lehet, mindent behajtunk.

Jézus példázatában a cselekmény váratlan fordulatot vesz, amikor a megbocsátást nyert szolga fojtogatni kezdi szolgatársát, aki jelentéktelen összeggel tartozik neki. Azt követeli rajta, amit az előbb még tőle kértek számon: „Fizesd meg, amivel tartozol!” Nem gyakorolt kegyelmet, hanem börtönbe vettette a szerencsétlent.

Jézus arra tanít minket, hogy az elengedett adósság kötelez! Az embertársainkhoz fűződő viszonyunkat tehát mindenekelőtt annak kell maghatároznia, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy Isten mekkora tartozást engedett el nekünk, amely mellett bármi, amivel embertársaink adósaink lehetnek, porszemnyivé törpül.

C.S. Lewis így fogalmaz: „Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy kész vagyok megbocsátani a megbocsáthatatlant, hiszen Isten is megbocsátotta azt, ami bennem megbocsáthatatlan volt.”

Az elején arról beszéltünk, hogy szinte kifejezhetetlenül nagy az az adósság, amivel Istennek tartozunk. A példázat végén viszont arról is szó van, hogy nemcsak Istennek, hanem egymásnak is adósai vagyunk. Rengeteg elmulasztott jócselekedet, sok-sok jóvátehetetlen vétek, rosszindulat, harag van, amivel egymást megbántottuk. Pál apostol arról beszél, hogy az egymás felé való tartozás elkerülhetetlen, de ha már az, akkor töltsük be azt szeretettel. „Senkinek se tartozzunk semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.” (Rm 13,8). Ez a példázat pontosan erről szól. Ennek az adós szolgának engedelmeskedni kellett volna az erkölcsi törvénynek, azaz, hogy ő is elengedi azt a kis adósságot. A törvényt csakis akkor lehet betölteni, ha szeretettel viszonyulunk egymáshoz. Isten törvénye a szeretet érdekében, a szeretet védelmében született meg. Mivel a vétkekkel csak két dolgot lehet tenni: vagy megtorolni, vagy megbocsátani, ezért Jézus arra indít bennünket, a saját példáját elénk adva, hogy tudjunk egymásnak megbocsátani, nem számolva a vétkek sorát. Az Isten országában nem csupán az idő és a tér végtelen, de a megbocsátásnak sincs vége. Éljünk ezzel a gyülekezetben is, és tapasztaljuk meg milyen is valójában az Isten országa itt egymás között. Az advent ideje legyen az elcsendesedés és az önvizsgálat idejévé a számunkra. Ha van harag a szívünkben vagy neheztelés valaki felé, kérjünk erőt Istentől a megbocsátásához vagy éppen a bocsánatkéréshez. Ne felejtsük el, hogy a mi elengedett adósságunk kötelez erre minket.

„A megbocsátás soha nem könnyű, és alig-alig tölt el elégedettséggel. Az igazságtalanság tüskéi zavarják az embert, és a sebek is fájnak olykor. Újra meg újra oda kell állnom Isten elé, hogy átadjam neki egy-egy rég megbocsátott sérelem maradványait. Ezt egyszerűen azért teszem, mert az evangéliumokban egyértelmű az összefüggés: Isten úgy bocsátja meg vétkeimet, ahogyan én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek. S a fordítottja is igaz: csakis Isten kegyelmének áradásában élve lehet erőm kegyelemmel fordulni a többi emberhez.” /Ph. Y./ Ámen.