A kegyelem = a nagy vacsora, ahová mindenki hivatalos

Olvasmány: Lk 14,15-24

„Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és vakokat. A szolga aztán jelentette: uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta szolgájának: Menj el az utakra és kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” Lk 14:21-23

Az előző három adventi vasárnapon Isten kegyelméről volt szó, s ezt a sorozatot szeretném ma, advent negyedik vasárnapján is folytatni, a nagy vacsora példázatával.

1.                 A kegyelem azt jelenti, hogy Isten asztalánál minden készen van

„Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjenek, mert már minden készen van.” (Lk 14,16-17).

Jézus a példázat által Isten országáról beszél, amikor pedig a példázatbeli vendéglátó szájába adja ezt a mondatot: „Jöjjenek, mert már minden készen van”- akkor a kegyelem örömüzenetét hirdeti. A bűneset következtében az Isten ellen lázadó ember kiűzetett az édenkertből. A bűnös ember számára már nincs visszaút az édenbe, Isten kerubokat állít oda, hogy őrizzék annak bejáratát. Az ember a bűn rontása következében méltatlanná vált az Isten országa számára. Önmagunkra tekintve alkalmatlanok vagyunk arra, hogy Isten országának, a mennyei nagy lakomának, mi részesei lehessünk. Isten azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe, mert ő meg szeretné osztani a Menny örömét az emberrel. Az ő országát, gazdagságát és dicsőségét egy nagy vacsora képében kínálja fel az ember számára, és arról is gondoskodik, hogy a bűn miatt tőle elszakadt embert újra visszahelyezze eredeti állapotába.

 A nagy vacsora a meghívottak számára ingyenes, de a vendéglátó számára igen sokba került. Nem valamiféle udvarias gesztusról van itt szó, amikor Isten az általa készített nagy vacsorához hívja az embereket, hanem arról, hogy Ő szerfölött magas áron, a Golgota keresztyén fizetett meg azért, hogy „számunkra minden készen legyen” és jöhessünk az ő asztalához.

Nagyon szépen szemlélteti ezt a gondolatot a dán származású írónő, Karen Blixen a „Babette lakomája” című kisregényében. A regény főszereplője Babett, aki a francia polgárháborúban elveszítette családját és menekültként kerül egy norvég kisfaluba, Berlevaagba, ahol a két lányával özvegyen maradt lelkész fogadja fel házvezetőnőnek. A nagyvilági élethez szokott nőnek alkalmazkodnia kell a puritán életvitelt folytató házigazdáihoz. 12 évnyi szolgálat után Babett 10.000 frankot nyer a lottón, s ebből az óriási összegből akár új életet is kezdhetne, de ő az egész nyereményét arra fordítja, hogy egy káprázatos vacsorát rendez, ahol a francia konyha legdrágább étel és italkülönlegességeit tálalja fel a szállásadói és barátai számára. A regény írónője Karen Blixen, nem egyszerű gasztronómiai regénynek szánja történetét, hanem a kegyelemről szóló példázatnak. Az ajándék, a nagy vacsora sokba, a kisregény szerint mindenébe kerül az ajándékozónak, viszont ingyenes annak, aki kapja. A regény szerint Babett 12 évvel ezelőtt olyanok közé csöppent, akik nem ismerték a kegyelmet. Vallásos emberek voltak ugyan, akik vasárnaponként meghallgatták a kegyelemről szóló prédikációkat, de a hét többi napján mégis ájtatoskodásuk, lemondásuk révén igyekeztek kiérdemelni Isten jóindulatát. A kegyelem egy lakoma alakjában tért be hozzájuk, Babette emlékezetes vacsorája hozta el számukra, pedig távolról sem érdemelték ki, még befogadni sem igen voltak képesek. Berlevaagba úgy látogatott el a kegyelem, ahogyan máshová is szokott: ingyen, feltételek nélkül, a tulajdonos kontójára.

2.                 A kegyelem azt jelenti, hogy Isten újra és újra hív vendégeket az ő asztalához

„Amikor visszatért az a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta a szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat.” (Lk 14:21).

            A történetbeli vendéglátó elküldte a meghívókat korábban, és a vendégek azt üzenték, elfogadják a meghívást, és részt vesznek a vacsorán. Ezzel a reménységgel készül a ház ura, hogy hamarosan együtt lesz barátaival. Nagy vacsorát készített, sok vendéget hívott meg. Érzékeljük, hogy nem úgy kalkulált, mint az, aki szűkös keretek között rendez vacsorát. Nem gondolkozik azon ki az, akit feltétlenül meg kell hívnia, és ki az, akit ki lehet hagyni. Nagy vacsora, sok vendég, minden kész: benne van teljes szíve, minden szeretete, a várakozás reménysége, a küszöbönálló találkozás öröme.

S ekkor a példázat meglepő fordulatot vesz: „De azok egytől egyik mentegetőzni kezdtek”. A meghívottak sorolják – az egyébként rossz – kifogásaikat, hogy miért nem vesznek részt a vacsorán. A valódi ok azonban az, hogy nem érdekli őket a nagy vacsora, elutasítják a vendéglátó gazdát, miközben talán maguk is elhiszik, hogy fontosabb dolguk támadt.

Ekkor azt olvassuk, hogy „a ház ura megharagudott.” Haragja jogos, hiszen megsértették. Fontosabb az ökör, a ház, a vállalkozás, a karrier, a család, a szórakozás. Minden fontosabb, mint a szeretetteljes meghívás. A ház ura haragszik, de ez a harag nem a sértődöttség, a gyűlölet és a bosszú haragja, hanem a fájdalomé, hogy nem tud együtt örvendezni barátaival.

A példázatnak az előzőnél is meglepőbb fordulata az, hogy a nagy vacsora nem marad el, csak a meghívottak vendéglistája változik. Jézus példázata arról az Istenről szól, aki nem adja fel, aki újra és újra hívja a bűnös embert, aki mindenkit hív az ő asztalához.

A zsidó törvények szerint a jeruzsálemi templomba tisztátalan ember nem mehetett be. Így kimaradtak a templomi közösségből a legszegényebbek, akiket tisztátalanoknak tartottak, mivel nem ismerték a mózesi törvényeket, de kimaradtak a vakok és sánták és mindazok, akiknek valamilyen testi fogyatékosságuk volt. A példázatbeli úr pedig most kifejezetten ezeket hívja, a szegényeket, nyomorékokat, sántákat és vakokat, azokat, akiket nem szoktak egy ilyen drága és díszes lakomához meghívni. Ők elfogadják a meghívást, mert a testi vagy lelki szegénység és a betegség az, amely éhessé tesz. Lám a jóllakottak, akiknek mindenük megvan, azok mentegetőznek, az éhesek pedig özönlenek Jézushoz. A jóllakottak lemondják a meghívást, az éhesek pedig örömmel elfogadják.

Valahogy a Hegyi beszéd szavai jutnak ezzel kapcsolatban az eszembe. Hiszen ott pontosan erről beszél Jézus: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Mt 5:3-6).

Így értjük meg Jézus boldogmondásainak igazi értelmét. Mi azokat gondoljuk boldognak, akik gazdagok, akik szerencsések, akik mindent elérnek és megszereznek maguknak. Pedig nem azok, és éppen azért mert a jóllakottságuk akadályozza meg őket abban, hogy elfogadják az Úr meghívását a nagy lakomára. Ezért nem boldogít a megszerzett szántóföld, az öt iga ökör, a világi gyönyörök, mert épp ezek miatt találnak kifogást arra, hogy visszautasítsák a meghívást. Jézus nem a szenvedés és a nélkülözés miatt nevezi boldognak a szegényeket és az éhezőket, hanem azért mert ők azok, akik készek meghallani és elfogadni a nagy vacsorára szóló meghívást.

3.                 A kegyelem azt jelenti, hogy Isten a méltatlanokat és távol levőket is hívja

„A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az Úr ezt mondta a szolgájának: menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” (Lk 14:22-23).

Kétségtelenül különleges az a nagy vacsora, amiről Jézus itt a példázatban beszél. A terített asztal élvezői végül nem azok lesznek, akiknek mindez el lett készítve, hanem azok, akik nem is álmodhattak ilyesmiről. Próbáljuk csak elképzelni, milyen is lehetett az a szedett-vetett társaság, amely végül a példázatbeli ember asztalánál összegyűlt.

Philip Yancey a „Meghökkentő kegyelem” c. könyvében ír le egy modern kori hasonló esetet. Egy dúsgazdag amerikai jegyespár Boston legelegánsabb helyén a Hyatt Hotelben rendelte meg az esküvői menüt, amelynek költsége rekord összegbe, 13.000 Dollárba került. Az összeg felét előre ki kellett fizetni. Néhány nappal az esküvő előtt a vőlegény azonban meggondolta magát és szakított a menyasszonnyal. Amikor a menyasszony elment a hotelba, hogy lemondja a drága vacsorát kiderült, hogy a kifizetett összeget már nem kaphatja vissza, választhat, hogy veszni hagyja az előleget, vagy mégis megrendezik a vacsorát. Bármilyen elképesztőnek tűnt is elsőre az ötlet, a menyasszony végül is úgy döntött, hogy megtartja a vacsorát. Minden az eredeti tervek szerint történt, a legjobb falatokat szolgálták fel a legnagyobb luxus közepette, csak épen a vendéglista változott meg, ugyanis a pártában maradt menyasszony a meghívókat ezúttal a különböző hajléktalanszállások és menedékhelyek címére küldette ki. Így történt aztán, hogy ezen a kellemes nyári estén a legdrágább kaviárt lakmározták a város szegényei és az előkelő társaságoz szokott szálloda pincérei most szmokingban szolgálták fel az előételt a mankóval és alumínium járókerettel csoszogó öregeknek. S a csavargók és hajléktalanok sem a hideg járdán töltötték az éjszakát, hanem pezsgőt kortyolhattak, emeletes csokoládétortát kaptak desszertnek és a szalonzenekar nosztalgiadallamaira rophatták a táncot hajnalig.

Jézus példázata ismét a kegyelemről szól. A kegyelemről, ami azt jelenti, hogy Isten a méltatlanokat és távol levőket is hívja.

Kedves testvéreim, nagy örömüzenet ez a számunkra: „de még van hely.” Advent ideje kegyelmi idő, vagyis ez a példázata Jézusnak azt üzeni nekünk, hogy még ma is lehet jönni, sőt azoknak is lehet jönni, akik eddig nagyon távol voltak. Isten a kirekesztetteket, a lenézetteket, a mellőzötteket, az otthontalanokat is hívja. Hiszen kik is lehetnek azok, akik utak és kerítések mentén álldogálnak? Hát ők azok, akiknek se szántóföldjük, se öt iga ökrük nincs, s a vidám társaságban való mulatozás helyett magányosan és reményvesztetten álldogálnak valahol az élet országútján. Nekik nincs mivel mentegetőzni, nincs mire hivatkozni, hogy miért nem érnek rá, de talán ők azok, akik maguktól nem is mernének jönni. Ők azok a leginkább elesettek, akik már minden reményt feladtak, akikről már mindenki lemondott, talán ők maguk is magukról. S érdekes módon éppen az ő hívásuk alkalmával parancsolja azt a gazda, hogy „kényszeríts bejönni mindenkit.” S itt azt gondolom nem az erőszakos térítést igazoló igét olvassuk. Valami másról van itt szó. Arról, hogy ők azok, akik mellé igazán oda kell állni, akik talán maguktól járni sem bírnak, akiknek arra van szükségük, hogy mások hordozzák őket. Ők azok, akik nélkül nem lenne teljes a nagy vacsora vendégserege. „Kényszeríteni”, vagyis inkább unszolni és meggyőzni kell őket arról, hogy ez nem vicc, nem adminisztrációs tévedés, nem kell félniük attól, hogy elmenjenek az ünnepségre és kiderül, hogy mást vártak helyettük. Nem fognak megszégyenülni, mert a ház ura kifejezetten őket hívja, velük szeretne együtt örvendezni, velük szeretné javait megosztani.

Pontosan erről ír Pál apostol: „Mert nézzétek csak a ti elhívásotokat, testvéreim, nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt a lenézetteket, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket.”(1Kor 1:26-28).

Ilyen a mi Istenünk kegyelme, hasonlatos a nagy vacsorához, ahová mindenki hivatalos. S a mi Gazdánk mindent elkészített, elküldte fiát, Jézus Krisztust, a lakoma árát már kifizette, s hív minket újra és újra, hogy legyünk részesei az Ő országának. S ha a meghívottak nem érnek rá, a mi Gazdánk akkor sem adja fel, hívja a bűnösöket, az elveszetteket, a megvetetteket, a szegényeket, a távol levőket. Az Atya mindaddig hív, amíg van hely a nagy vacsora asztalánál. S mindaddig tart a kegyelemi idő, tart az advent ideje.

Mi már meghallottuk a Gazda hívását? Ámen.