Keresztyén értékeink sorozat 5. rész:

Isten helyes tisztelete

Olvasmány: Luk 19, 28-48.

„Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Luk 19:45-46.

             Ma virágvasárnap van. Alapigeként a virágvasárnapi történetet választottam, ami alapján az Isten helyes tiszteletéről szeretnék beszélni.

A hagyományos keresztyén értékrendnek az alapja Isten létének elfogadása. Így az Ő tisztelete is alapvető és legfontosabb keresztyén érték.

A virágvasárnapi események talán ismertebb része, amikor Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe, a nép pedig hódol a Messiás előtt és dicséri az Istent. Az események leírásában arról is hallunk, hogy az ószövetségi választott nép vallásos kultuszában az Istennek a tisztelete valahogyan eltorzult. Az Igében azt olvassuk, hogy a virágvasárnapi tömeg Jézus előtt hódolt, de Jézus meglátva Jeruzsálem városát mégis sír. A jeruzsálemi templomba bemenve pedig nagy haragra gerjedt az Úr Jézus és ostort ragadva kiűzte onnan az árusokat, és a pénzváltók asztalait felforgatta. Az ószövetségi választott nép abban a hitben élt, hogy mindaz, ami ott a Jeruzsálemi templomban történik, az Isten tiszteletét szolgálja. A legtöbb vallásos embert nem zavarta, hogy az istentisztelet helye lassan vásárhellyé és az áldoztabemutatás üzletelés és nyerészkedés alkalmává lett. Észre sem vették, hogy mindaz, amit ők istentiszteletként véghezvittek már rég nem az Isten tiszteletéről szól, s az Isten előtt egyáltalán nem kedves. Mielőtt azonban elhamarkodott ítéletet mondanánk az ószövetség népe felett, inkább tegyük fel magunknak is a kérdést: Vajon a mi istentiszteletünket milyennek találná ma az Úr Jézus? Vajon, milyennek látja az Úr Jézus, amikor mi dicsőítjük Őt?

1.      Miközben Jeruzsálem örvendezik, Jézus megsírtja ezt a várost.

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” (Lk 19:41-44).

A virágvasárnapi események leírásából megtudjuk, hogy Jézus együtt vonult a Jeruzsálembe igyekvő zarándokokkal a páskaünnepre. Amikor távolról meglátta a szent várost és a templomot, akkor sírva fakadt. Sokakat meglepett ez, hiszen a tömeg már útközben ünnepelt. Éltették Jézust, mint Messiás királyt, és az ünneplő és ujjongó tömeg számára ünneprontásnak tűnt az Ő sírása. Miért sírt Jézus? Az evangélium ezt is elmondja nekünk röviden és konkrétan. Azért sírt Jézus, miközben mindenki ujjongott, mert Ő látta népének elesett állapotát. Látta azt a felszínes vallásosságot, ami mögött nem volt tartalom. És látta mindannak a sok istentelenségnek, amit elkövettek, a következményeit is. Jézus látta, hogy mennyire vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent. Egyáltalán nem figyelnek Isten törvényeire, rendelkezéseire, amiket pedig népe javára adott. Évszázadokon át sorban megölték a prófétákat, akiket Isten küldött hozzájuk, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni Jézust is. Ez a hitehagyott, lelkileg megvakult nép valóságos nemzeti öngyilkosságot követ el. Itt írja le Lukács evangéliuma azt is, hogy hamarosan jön az ítélet és a város és annak lakói elpusztulnak.

Elhatalmasodott a képmutatás. A templom üzemel, áldozati állatok ezreinek a vére folyik ki az oltárokon. Egy-egy nagy ünnepen óriási tömegek fordulnak meg a szent városban. De vajon van-e valaki, aki azért jönne a templomba, hogy megújult szívvel távozzék onnan? Ezért fedte meg Isten az ő népét már Jeremiás idején is: „Ti a hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Aztán idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és azt mondjátok: megszabadultunk! De aztán ugyanazokat az utálatos dolgokat követitek el. Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el? Majd én is annak nézem! Így szól az Úr. (Jer 7:8-11).

A nép vaksága azt jelenti, hogy nem ragyog előtte Isten mérhetetlen nagy kegyelme, amit hittel megragadhatna. Kiabálják, hogy áldott a Király, aki jön az Úr nevében, de rég nem úgy tekintik már Istent, mint aki az ő Királyuk. Ők önmagukban, Isten nélkül akarják megoldani a problémákat. És Jézus látja, hogy ez az Isten nélküli élet a biztos pusztulásba vezet. Ő már most, virágvasárnapon látja az üszkös romokat, amik majd negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sírt Jézus. Ő messzebbre és mélyebbre látott. Így értjük meg azt, hogy miért sírt Jézus, amikor mindenki más örült.

2.      Jézus helyreálltja az Isten tiszteletének igazi rendjét.

„Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (Luk 19:45-46.)

Jézus azonban nemcsak sír Jeruzsálem felett, de azt is megmutatja, hogy mi a megoldás, hogyan lehet ebből az állapotból kijönni. A népnek megtisztulásra van szüksége, s az istentiszteletnek is meg kell tisztulnia, hogy helyreálljon az Isten tiszteletének rendje. Az imádság csöndjét megtörte a pénz csörgése, a hangos alkudozás, az állatok bőgése, egyáltalán mindaz a lárma és zűrzavar, ami az üzleteléssel együtt jár. Az üzletelés betolakodott a templom udvarába, kiszorítva Istent és az Ő tiszteletét. Érdekes az, hogy a bűn mennyire el tudja homályosítani az emberek látását. Észre sem veszik, hogy mindaz, amit ott a Jeruzsálemi templomban az Isten tiszteletére véghezvisznek, már rég nem szolgálja Isten tiszteletét. Észre sem veszik, hogy az egész csak képmutatás, hogy bár a külső tisztasági törvényeket szigorúan megtartják és bemutatják a bűnökért a különböző áldozatokat, de valójában a szívük már nagyon távol van Istentől. Tulajdonképpen kettős életet élnek. Az ünnepekkor megfordulnak a templomban, bemutatják az előírt áldozatokat, letudják Isten felé a „kötelességüket”, aztán nyugodt szívvel élik a magunk életét úgy, mint akik nem is járnak templomba, mintha nem is létezne az Isten.

A felszínes vallásosság, a képmutatás lelkülete uralkodott el a templomban, Jézus pedig azért megy be oda virágvasárnapján, hogy megtisztítsa a templomot, és helyreállítsa az Isten tiszteletének valódi rendjét és tisztaságát.

A főpapok, az írástudók és a nép vezetői azonban megbotránkoznak Jézus tettein. Ők sem értik meg Jézus templomtisztítási tettének lényegét, nem értik, hogy miért űzi ki onnan Jézus az árusokat és a pénzváltókat, hiszen őket ez eddig egyáltalán nem zavarta.

A virágvasárnapi események része nemcsak a szamárháton bevonuló szelíd Jézus képe, de az ostort ragadó és a templomot megtisztító Jézus képe is. Jézus ezen a napon, földi szolgálata során talán egyetlen alkalommal, korbácsot fog és kiver onnan mindent és mindenkit, aki nem oda való, aki idegen, aki megszentségteleníti az Isten templomát. Ráadásul mindez az egyházi vezetők asszisztálásával történt. Mert mindez haszonból, a pénzért történt. A pénzváltók és az árusok jövedelméből ugyanis a főpapok is részesültek.

Jézus ezt a fajta képmutató vallásosságot leplezi le, hogy helyreállítsa Isten tiszteletének igazi rendjét. Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon minket nem kísért-e a képmutatás veszélye? Nem jellemez-e minket is ez a fajta kettősség, hogy itt a templomban úgy teszünk, mintha tisztelnénk Istent, miközben a hétköznapi életünkben úgy élünk mintha nem is lenne Isten?

3.      Isten helyes tiszteletének eredménye: áldás és gyógyulás.

„Azután vakok és bénák mentek hozzá a templomba, és meggyógyította őket. Amikor pedig a főpapok és az írástudók látták azokat a csodákat, amelyeket tett, és a gyermekeket, akik a templomban ezt kiáltották: Hozsánna a Dávid Fiának! Haragra lobbantak, és így szóltak hozzá: Hallod, mit mondanak ezek? Jézus pedig így válaszolt nekik: hallom. Sosem olvastátok: gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicsőséget?” (Mt 21:14-16)

A Máté evangéliuma leírásából azt is megtudjuk, hogy amikor csend lett a templomban, hozzámentek a vakok és sánták, akiket Jézus ott azonnal a templomban meggyógyított. A templom most újra igazi célját tölti be, nem árusok és pénzváltók helye többé, hanem a gyógyulás helyévé lett, legalábbis addig, míg Jézus ott jelen volt.

Csodálatos látnunk Jézusnak ezt a szeretetét, hogy még most is, még ott is, ilyen lelki állapotban is, közvetlenül a reá váró szörnyű szenvedések küszöbén is fontosabbak neki mások, a kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók, a nyomorultak, a kitaszítottak. Ilyen Megváltónk van nekünk, aki így tanít minket az igaz istentiszteletre.

Ezt olvassuk Jeremiásnál: „Így szól a Seregek Ura, Izrael Istene: Jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok. Ne bízzatok a hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt. Mert, csak ha igazán megjobbítjátok útjaitokat és tetteiteket, ha igazságosan ítéltek ember és embertársa között, ha jövevényt, árvát és özvegyet nem nyomjátok el, és ártatlan vért sem ontotok ezen a helyen, nem követtek más isteneket a magatok romlására, akkor megengedem, hogy ezen a helyen tartózkodjatok, azon a földön, amelyet őseiteknek adtam, öröktől fogva mindörökké.” (Jer 7:3-7).

Ez történt az első virágvasárnapon. Jézus helyreállította az isten tiszteletének igazi rendjét, s ebből áldás és gyógyulás fakadt. 

Vajon mi jellemez ma minket? Hogyan készülünk mi az ünnepre? Helyre állt-e a mi életünkben az Isten tiszteletének rendje? A legnagyobb ünnepeinkre készülünk, mert nagypéntek Jézus Krisztus helyettünk elszenvedett halálára és váltságára emlékeztet, húsvét pedig az Ő dicsőséges feltámadását hozza elénk, hogy Őt magasztaljuk. De már ünnep neve is leleplezi a magyar népünk gondolkozásának azt a félelmetes torzulást, hogy milyen nevet adtunk mi a Krisztus feltámadása ünnepének. A népnyelv nem a feltámadás tényét ragadta meg, hanem a húsevés kérdését, ezért kapta az ünnep a „hús vét” nevet. Amikor a böjti időszak után végre húst vehetett magához az ember. A külső vallásosság megtartása mögött elveszett a tartalom, a lényeg. Minden vallásos cselekedetet, áldozatbemutatás, vagy éppen a böjt is könnyen válhat képmutatássá.

De a mai ember már böjtöt sem tart. Böjt nélkül készül a még nagyobb hús vételére. A halálon is diadalmaskodó Úr ünneplése helyett pogány termékenységi rítusokból származó szokásként kölnivel locsolgatjuk egymást. Alkohollal locsolgatjuk a sonkát gyomrunkban. Lehessen eladni mindent, amit csak akar valaki az ünnep előtt, és bezsebelni mindent, amit az ünnep kapcsán lehet. A gyerekeket is erre tanítjuk: tartsd a markod, ha meglocsolod a nénit vagy a kislányt. Ez lett az ünnepből. Ez lett keresztyén értékeinkből, ide torzult el az egyik alapvető keresztyén értékünk: az Istennek tisztelete.

Vajon, ha Jézus ma körül néz a világban, az egyházban, a családokban, a szívünkben, akkor nem kell-e emiatt ugyanígy sírnia?

Könyörögjünk azért, hogy ajándékozzon meg minket Isten a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva. Kérjük Istent, hogy tisztítson ki az életünkből mindent, ami bűn, ami képmutatás, ami elválaszt minket tőle. Könyörögjünk azért, hogy gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben élünk, hogy igazán és helyesen tudjuk őt tisztelni.  Legyen számunkra ez az ünnep előtti néhány nap igazi böjt, ami most nem ablaktisztítással, meg talán mértéktelen bevásárlással telik el, hanem azzal, hogy megalázzuk magunkat előtte, csendesen magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, s engedjük, hogy Ő beszéljen velünk. Engedjük, hogy egészen konkrét dolgokra mutasson rá a mi életünkben, és megerősítse bennünk a bizalmat, hogy lehet ezen változtatni. Nem kell nekünk ilyeneknek maradnunk.  Lehet a mi életünk is Istent igazán tisztelő és dicsérő életté. Ámen.