JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (16.)

Keresztelő János adventje

Olvasmány: Jn 1,19-34.

„Megjelent egy ember, akit Isten küldött, kinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de világosságról kellett bizonyságot tennie.” Jn 1,6-8.

A művészi vagy tanítói célzatú alkotásoknál a csattanó általában a mű végén hangzik el. De a János evangéliumában ezt éppen fordítva találjuk. Az evangélista lélegzetelállító magasságból indítja útra mondanivalóját. A János evangéliuma első fejezetének 1-18. verse, az un. prológus, ahol János evangélista a „testélétel” csodáját mondja el. Ezzel az igeszakasszal részletesebben karácsonykor foglakozunk majd, most a fejezet második felét nézzük meg tüzetesebben, ahol Keresztelő János bizonyságtételét olvashatjuk. Ma azt vizsgáljuk meg, hogy ki volt Keresztelő János, hogyan várta ő a Messiás eljövetelét, és mit tanulhatunk mi Keresztelő János adventjéből?

1.      Keresztelő János, mint az advent prófétája

Sokan meglepődnek azon, hogy János evangélista, aki ilyen magasságokban járva kezdi el az evangéliumát, hirtelen Keresztelő Jánosról kezd el beszélni. Keresztelő János az a határkő, amellyel az evangélista jelzi az Ige történetivé válását. Olyan szerepe van itt, mint Poncius Pilátusnak az Apostoli Hitvallásban – idő meghatározó, vagyis ismert történelmi személy, az evangélium történetiségét hitelesíti. Keresztelő János az a tanú, akivel Isten jelzi az emberiség számára a Megváltó történelmi pályafutásának kezdetét. János evangélista Keresztelő Jánosról szóló beszámolóját bizonyos visszafogottság jellemzi, azért van ez így, mert az evangélista pontosan a helyére akarja tenni Keresztelő János személyét és munkásságát. Ezért már rögtön az evangélium bevezetőjében, a „prológus” 6. versében említést tesz róla, Istentől való küldöttnek nevezi, de nyomatékossá is teszi, hogy csak egy ember volt. A mi számunkra talán természetesnek tűnik, hogy egy emberként gondolunk Keresztelő Jánosra, de abban az időben ez nem mindenki számára volt világos. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Keresztelő János volt az Ószövetség utolsó prófétája, ráadásul úgy, hogy előtte 400 évig hallgatott a prófétai szó, mert Isten nem adott egyetlen prófétát sem. Így válik érthetővé az, hogy amikor Keresztelő János Isten küldötteként elkezdi munkásságát, az emberek tömegesen özönlenek hozzá, hogy hallgassák őt, és bizony sokakban az is felmerült, hogy Keresztelő János nem csak egy a próféták sorában, hanem esetleg ő maga a megígért Messiás. Keresztelő János tanítványai közül sokan később Jézushoz csatalakoznak, de voltak olyanok is, akik kitartottak mellette és nem voltak hajlandók Jézust elfogadni. Sőt Keresztelő János halála után is tovább folytatták tevékenységüket, egyfajta zsidó szektaként. Nos, János evangélista ezeket a téves gondolatokat igyekszik megcáfolni és valóban a helyére tenni Keresztelő Jánost, amikor ezt mondja róla: „Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.”  Jn 1,7-8. Ez Keresztelő János küldetésének a titka: ő a tanú, éspedig Istentől küldött és tőle igazolt tanú. Mint ahogy a bíróság előtt tanúskodik a tanú vallomásával, úgy tanúskodik Keresztelő János is az istenellenes világban Krisztusról. Ez a tanúskodás, nemcsak az események, és megtörtént dolgok tanúsítása, hanem ennél sokkal több, kiállás és döntés Jézus mellett, hogy ő a „világosság”, vagyis a Messiás, a „világ megváltója”. Az igazi tanúbizonyság értelme mindig ez a „világosságról”, Istennek a Krisztusban adott, üdvösséget hozó kinyilatkoztatásáról való bizonyságtétel. Célja pedig, hogy általa jusson „mindenki”, vagyis az egész világ hitre

 Keresztelő János személyének és munkájának lényegét, János evangélista az adventi várakozásban foglalja össze. Keresztelő János adventjét két dolog jellemezte: útkészítés és bizonyságtétel.

2.      Az adventi várakozás, mint útkészítés

Jeruzsálemből a „zsidók” papokat és lévitákat küldenek ki Keresztelő Jánoshoz, hogy „levizsgáztassák”, vagyis kikérdezzék ki is ő valójában. A „zsidók” kifejezés a János evangéliumában sokszor előforduló sajátosan jánosi szófordulat, amely alatt a vallási vezetőket, a főtanácsot és általában Jézus ellenfeleit kell érteni.  A vizsgálóbizottság részéről három kérdés hangzik el, s e három kérdés által tulajdonképpen János evangélista a Keresztelő János személyével kapcsolatos félreértéseket igyekszik bemutatni és azokat tisztázni az olvasói számára.

Az első kérdés az volt, Keresztelő János-e a Messiás? Sokféle módon és sokféle színezetben, de minden zsidó várta a Messiást. Jézus megjelenésének idejében különösképpen. Az akkori várakozásnak inkább politikai, mint vallási színezete volt. Sokan szívesen fogadták volna Keresztelő Jánost, mint ilyen Messiás-királyt, aki élére áll a zsidó nép rómaiak ellen folytatott szabadságharcának. Ha most Keresztelő János igent mondana a kérdésre, tömegek sorakoznának fel mögötte, de ő hallatlan szerénységgel és Jézus iránti tisztelettel válaszolva visszautasítja még a feltételezését is: „Én nem a Krisztus vagyok.” (Jn 1,20.) A válaszban az is benne van, hogy a Messiás már valóban itt van, megérkezett.

A második kérdés az volt, vajon ő-e Illés? A zsidók Malakiás próféta szavaira alapozták ezt a gondolatot: „Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja. Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.” (Mal 3:23-34.) A zsidók úgy hitték, hogy újra eljön Illés nemcsak átvitt értelemben, hanem testi értelemben maga Illés fog visszajönni. Ezért például, ha két zsidó valami anyagi kérdésben vitázott egymással és nem tudtak megegyezni, akkor elhalasztották a döntést Illés visszajöveteléig, aki majd eldönti a vitát. Hitük szerint Illés visszajövetele lesz a jele a Messiás eljövetelének. Keresztelő János ezt a feltételezést is elutasítja.

A harmadik kérdés az volt, hogy ő-e a próféta? Egy másik ószövetségi ígéret alapján, az utolsó időkre egy próféta eljövetelét várták a zsidók: „Prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az Úr, olyat, mint én, őreá hallgassatok!” (5Móz 18:15). Mózes ígérete volt ez, és ettől kezdve a kiválasztott nép egy nagy próféta eljövetelét várta, sokan ezt az ígéretet Mózes vagy valamelyik nagy próféta újra eljövetele által gondolták megvalósulni. De Keresztelő János ezt is elutasítja, ő nem igényel prófétai tisztséget és tekintélyt a maga számára, hanem feladatát az útkészítéshez hasonlítja: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” (Jn 1:23).

Keresztelő János adventi küldetésének lényegét a kiáltó szóhoz és az útegyengetéshez hasonlítja.  Abban az időben, amikor még nem mindenhol voltak kiépített és rendezett utak, ha egy király elment valahova, akkor előtte el kellett készíteni az utat. Ilyenkor rengeteg embert megmozgattak és óriási földmunkák indultak meg. Kis dombokat lehordtak, mélységeket feltöltöttek és utat döngöltek a kiindulóponttól a megérkezésig.  S mindenhol, ahol a király elhaladt, kiáltó szó hirdette előtte, hogy közeledik az úton és mindenki hódoljon előtte. Keresztelő János a maga szerepét ehhez hasonlítja, ő a Messiás-király előtt a kiáltó szó és az útkészítő.

Lehet-e nagyszerűbb feladata a hívő embernek, mint az, hogy egyengeti, készítgeti más szívek felé a Krisztus útját? Az advent, nem a tétlen várakozás ideje, hanem a munkálkodásra, „útkészítésre” adott kegyelmi idő. Gondoljunk most a gyerekeinkre, a hitvestársunkra, a szüleinkre vagy barátainkra! Mindaz, amit teszünk, ahogy élünk, ahogy otthon vagy mások előtt viselkedünk útegyengetés-e Krisztus előtt? Keresztelő János példája arra hív minket, hogy az advent idejét, a kapott kegyelmi időt használjuk fel arra, hogy útegyengetők legyünk, akik által Krisztus minél több szívben lakozást vehet.

3.      Az adventi várakozás, mint bizonyságtétel.

A János evangéliuma elbeszéléséből megtudjuk azt is, hogy a Keresztelő Jánost faggató vizsgálóbizottság tagjai a farizeusok pártjához tartoztak, tehát azokhoz, akik nagyon komolyan vették a törvényt. Különös fontosságot tulajdonítottak annak, hogy János keresztel. A farizeusok szemében a cselekmény a fődolog. A zsidó vallásban a keresztség, vagyis a bemerítés a pogányok számára fenntartott cselekedet volt. A zsidók, tehát olyanokat kereszteltek meg, vagy merítettek be, akik valamilyen pogány vallásból tértek át a zsidó hitre. Keresztelő Jánosnak az a cselekedete, hogy zsidókat keresztel meg, már önmagában is jel és bizonyságtétel volt, mégpedig annak jele, hogy a Messiás eljövetelekor a kiválasztott népnek is meg kell térnie. Így érthető tehát, hogy a küldöttek felteszik Keresztelő Jánosnak a kérdést: „Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés sem pedig a próféta? (Jn 1,25).

Keresztelő János válaszában az adventi ember bizonyságtétele szólal meg: „Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.” (Jn 1,26-27). Keresztelő János bátor bizonyságtétele által a nagytanács küldötteinek hírül adja a nagy újságot, hogy itt van a Messiás! A sarú szíjának megoldása és a lábmosás kifejezetten rabszolgai munka volt, zsidó embert nem is lehetett ilyesmire kényszeríteni. Keresztelő János azt akarja kifejezni ezzel a képpel, hogy ő a dicsőség királyához képest, olyan kicsi, hogy még erre a megalázó feladatra sem méltó. Ez volt Keresztelő János első bizonyságtétele Jézusról. 

A vallási törvények és hagyományok szigorú őrei számára megüzeni, hogy nem ő a Messiás, de az advent beteljesedett, mert az igazi Messiás már megjelent és itt van valahol a nép között.

Miután Keresztelő János az őt kérdező farizeusokat a Messiás megjelenéséről szóló talányos válaszával elbocsátotta, az őt körülvevő sokaságot sem hagyja bizonytalanságban.  Akiről előző nap utalásszerűen említést tett, most ott van az őhozzá megkeresztelkedni jövő sokságban. Ekkor hangzik el a legősibb bizonyságtétel: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1,30). Keresztelő János felismerte Jézusban az Isten Egyszülött Fiát. Ezért valóban nincs nagyobb nálánál a próféták között. Az „Isten Báránya” kifejezésnek nagyon különleges és gazdag jelentése volt a zsidó nép számára. Ravasz László kommentárjában így ír: Az „Isten Báránya” egyszerre száz meg száz húrt zendített meg minden hívő zsidó lelkében. Ábrahámnak a Mórija hegyi áldozatát, a páskabárány szereztetését, a vérrel behintett ajtófélfa oltalmazó csodatételét, ezer év fényes áldozatainak beidegződését, s talán mindenekfelett Ézsaiás 53. részének titokzatos és megrendítő énekét a megáldoztatott bárányról, ki nyírója előtt száját nem nyitotta meg. Aki az egész nyáj életéért szenvedett, az engesztelő áldozat ára, hordozója és végrehajtója, ki magára vette népe bűnét és megfizetett érette.

Az a kijelentése Keresztelő Jánosnak, hogy „én nem ismertem őt” (Jn 1,31), ne zavarjon meg minket. Itt nem azt mondja Keresztelő János, hogy nem tudta azt, hogy kicsoda Jézus, hiszen unokatestvérek voltak, rokonok, akik ismerték egymást, hanem azt akarja elmondani, hogy eleinte ő sem tudta ki a Messiás, és csak később világosodott meg a számára, hogy Jézus az.

Keresztelő János küldetésének summája és értelme az volt, hogy felismerje a Messiást és bizonyságot tegyen róla. Maga Isten jelentette ki a számára: „akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.” (Jn 1,33). Amikor aztán Keresztelő János megkeresztelte Jézust, valóban látta a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, nem hallgathat, hanem hirdetnie kell: „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.” (Jn 1,34).

Keresztelő János számára, tehát az advent nem más, mint Krisztusról való bizonyságtétel. Láttuk-e mi Jézust így hozzánk közeledni?  Mi felismertük-e benne az Isten Bárányát, aki a világ, s benne a mi bűneinket is elveszi? És ha láttuk őt felénk közeledni, ha felismertük és valóban megismertük őt, akkor tudunk-e mi Róla bizonyságot tenni? A mi adventünk Krisztusról szóló bizonyságtétel-e? Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.18. Bonyhád)

KIÁLTÓ SZÓ A PUSZTÁBAN

,,Kezdetben vala az Ige
és az Ige Istennél vala
és Isten vala az Ige.’’

…Így szállt a szó Bethabarában,
mint aranyméh virágos fák között,
túl a Jordánon, hol János keresztelt.
Léleknyitó ereje volt a szónak,
a nép szívébe hullott, mint a jó mag
s hírét a hívek vitték szerteszét.
Jeruzsálemben zúgtak a papok.
Küldtek hozzá követet, lévitákat,
tudják ki tőle, honnan jött mi végett,
mivel ámítja magához a népet?
Kenyerük akarja? Aranyra kapott?
Féltek, féltek… és mentek a papok.

A Jordán partján találtak reája.
Kisgyermek játszott lábai előtt,
s fehér bárány fejét térdére tette.
Kicsoda vagy te?
Kérdék kevély beszéddel.
Ő rájuk nézett szigorú szemével
– Heródes előtt sem rebbent meg az! –
s úgy mondta nékik: nem vagyok a Krisztus!
Ijedve hallák s összenéznek: íme,
a titkos kérdésre felelt! De követségük
el kellett végezni s újra kérdezték:
hát Illés vagy-e? S ő bátran nézve rájuk,
mondta csendben: nem, nem az vagyok!
Próféta vagy te? Kérdték újra.
S szemét rájuk emelve mondta: nem!
Kicsoda vagy hát, mondd meg
idegen, hogy küldőnknek rólad
meg tudjunk felelni.

S ő szólt hozzájuk. – A kecskebőrt
vállán megszorította, szigorú szeme
végigvillant a roppant pusztaságon,
s megállt a riadt, sápadt lévitákon.
Roppant alakja szinte égre nőtt.
Szava miként a mennydörgés zúgott,
végigszáguldott pusztán, vizeken.
A követekben elakadt a sóhaj,
s reszketés futott át a szíveken.

Én a Hang vagyok! A küldött harsonája!
Kiáltó Szó süket puszták felett!
S ti, viperáknak nemzetségei?!
Micsoda gonosz kergetett ide?
Jaj nektek! Fák gyökerén már a fejsze,
s ha jó gyümölcsöt nem terem,
nincsen számára kegyelem,
kidől a fa s tűz emészti meg!
Betelik a völgy és elmúlik a hegy,
az egyenetlen egyenesre megy,
s a göröngyös út újra sima lesz.
Térjetek meg! Az Úrnak útja ez!

A léviták megkövült arccal álltak.
Keresztelő Szent János messze nézett…
A csend nehéz volt, s a Jordán vizének
alig csobbant a habja… S újra szólt.
– De hangja halk volt, halk és nagyon fáradt.
Komoly szemét valami messzi bánat
felhőzte be… Salóme fátyla lebbent tán előtte?
A börtönt látta, s a vert ezüst tálat,
melyen véres fejét viszik Heródiásnak…
…Tovább szólott, de már csak csendesen,
mint ahogy felhő jár a kék egen,
s mint a sóhajtás szállt szelíd beszéde.

Ki vagyok én?… Bizony a Hang csupán.
A Hang csak, amely elszáll a pusztában
és sok, sok év jön, míg rátok talál!
Míg megértitek, mi a Hang, a hívás,
Míg rajtatok is betelik az írás
és egy akol és egy pásztor leszen.
Én hívogató hang vagyok csak itt.
A Hang, amely az Úr elébe visz.
A Kiáltónak szózata csupán…

A követek meghajtott fejjel álltak.
Mint ezüst harang, úgy zengett a szó,
Ó, szent alázat! Boldog tiszta hit!
Szívük csendes lett, mint mélyvizű tó
s Fejük felett fehér galambok szálltak…
…Így történt ez Bethabarában.

Rolla Margit