JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (34.)

Jézus bevonul Jeruzsálembe

Olvasmány: Jn 12:12-33.

„Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izrael királya.”

 Jn 12:13.

Jeruzsálem a páska ünnepére készülődött, ilyenkor pedig nagy sokaság özönlött Jeruzsálem felé, hogy együtt ünnepeljenek. A történészek szerint ilyenkor 2-2,5 millióra is felduzzadt Jeruzsálem lakossága. Amikor pedig ez a nagy tömeg meghallja, hogy Jézus közeledik Jeruzsálem felé, felbolydul, és eléje jön, hogy láthassa Őt. Az eredeti görög szövegnek az „eléje megy”, szóösszetételével az evangélista azt akarja érzékeltetni, hogy itt valami rendkívüli eseményről van szó. Erre utal továbbá a pálmaágak említése is, ami a győztes hadvezérek és királyok jelvénye és a győzelmi ünnepélyek díszéül szolgált. Tudjuk azt, hogy Jeruzsálemben és környékén igen ritka a pálmafa, így nem valószínű, hogy a sokaság az útszéli fákról tördeli a pálmaágakat. János evangélista pedig hangsúlyosan „a” pálmaágakról beszél, vagyis olyan ünnepi csokrokról, amelyeket korában valamilyen jeles esemény vagy nagy nemzeti ünnep alkalmával használtak és a templomban őriztek. Az evangélista szavait tehát úgy kell érteni, hogy a Jézus elé vonuló sokaság ezeket a templomban őrzött pálmaágakat veszi most elő, hogy Jézus elé vonulva azzal köszöntse őt. Ezt pedig azért teszi Jeruzsálem népe, hogy Jézust győzelmes királyként és pedig Messiás-királyként köszönthesse.
Az izgatott hangulatot az is fokozza, hogy amint már az előző fejezetben láthattuk Lázár feltámasztásának híre gyorsan elterjedt az egész városban. Az emberek mindig szenzációéhesek voltak, sokan mentek Jézus elé talán abban a reménységben is, hogy esetleg majd valami újabb csodát tesz a szemük láttára. A Jézussal együtt Jeruzsálem felé tartó zarándokok egyesülnek a Jeruzsálemből Jézus közeledtére kiözönlő sokasággal és ez a hatalmas tömeg üdvrivalgással köszönti Jézust, pálmaágakat lengetnek és ruhájukat terítik eléje és azzal a zsoltárral dicsőítik, amelyet egykor annak a Júdás Makkabeusnak énekeltek, aki a szírek uralma alól szabadította fel Izraelt. A tömeg tehát Jézust királynak kijáró tisztelettel köszönti és annak a reménységnek ad hangot, hogy ő az a várva várt Messiás-király, aki majd megszabadítja őket a rómaiak uralma alól. Lelkesedésükben fel sem tűnik nekik, hogy Jézus nem lóháton jön, mint a hadvezérek, hanem szamár hátán ülve, amely a próféták állata volt és mindig azt fejezte ki, hogy aki szamárháton utazik, az békés szándékkal érkezik. Zakariás próféta szavai teljesednek be: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán. Kiirtja a harci kocsit Efraimból és a lovat Jeruzsálemből. Kivész a harci íj is, mert békét hirdet a népeknek. Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig.” (Zak 9:9-10).
Valóban nagyon nagy lehetett a lelkesedés, ezt tanúsítja az, hogy még Jézus ellenségei, a farizeusok is, ugyan keserű irigységgel, de ezt állapítják meg: „Látjátok, hogy semmit sem tudtok elérni: íme, a világ őt követi!” (Jn 12:19). Gondoljunk bele akkor hogyan vélekedhetett Jézusról az ünneplő tömeg. Azt hiszik, hogy most érkezett meg valaki, akinek a segítségével kifelé indulhatnak a bajokból, mert minden problémájukat meg fogja oldani. Megoldja a kenyérkérdést, hiszen sokan voltak tanúi és átélői a kenyérszaporítás csodájának. Meggyógyítja a betegeiket, hiszen szájról szájra adják Jézus csodás gyógyításainak elbeszéléseit. És ami a legfontosabb lesz valaki, aki még a halál felett is úr, hiszen most érkezett hozzájuk a Lázár feltámasztásának híre.
A tömeg tehát annak tekinti Jézust, akinek látni szeretnék. Bevonulásában kivezető utat látnak a maguk számára. És amikor azt hiszik, ünneplésükkel most becsülik meg igazán, akkor becsülik le valójában. Ezért a virágvasárnapot a félreértések ünnepének is nevezhetnénk.
1. Hogyan viszonyul Jézus a virágvasárnapi eseményekhez?
Jézus azonban, aki nem azért jött, hogy kiszolgálja, hanem hogy szolgálja az embereket, nem a tömeg által kívánt módon kifelé, hanem befelé halad. Befelé a szenvedésbe, a keresztje felé s így az Élet felé már virágvasárnapján is. A pálmaágakkal és felsőruhákkal leborított út is része már a Via Dolorosának, a szenvedés útjának, amelynek végén ott várja a kereszt.
Nemsokára ugyanezen az úton történik meg majd az is, hogy az eldobált és megszáradt, borotvaéles pálmaágakból fonnak majd koszorút a homloka köré. A töviskorona ugyanis ezekből a megszáradt és metszően éles pálmalevelekből készült.
Ezen az úton akarja most az ördög, a diabolosz, a nagy szétdobáló, a kísértő ismét megkísérteni és útjáról, küldetésétől eltéríteni. Ugyanis a Jézust látni akaró görögök kérésében valójában a kísértő újabb démoni trükkjével találkozunk itt. Ezek az emberek, amikor látni akarják Jézust, az eredeti szöveg értelmében „megismerni” akarják őt, vagyis magukhoz hívják, arra akarják rávenni, hogy hagyja ott Jeruzsálemet, a keresztet és menjen el hozzájuk, ahol békességben töltheti el napjait, mint egy köztiszteletben álló tanító, rabbi. Az őskeresztyén hagyományban él egy olyan legenda, amely szerint Edessza görög városfejedelem halva Jézusról, és az őt fenyegető veszedelmekről, követeket küldött Jézushoz, hogy jöjjön el tanítónak, professzornak az ő városukba. Ők megbecsülnék és köztiszteletben álló, jól megfizetett állást adnának neki, csak fordítson hátat Jeruzsálemnek. Íme, egy nyitott ajtó, ha úgy tetszik egy útlevél az életre, amely szinte már az utolsó előtti pillanatban mégis felcsillantja annak lehetőségét, hogy Jézus a kereszt helyett a megmenekülés utját választhassa. Ez a disszidálás lehetősége, a kereszt elől való elmenekülés azonban egy ördögi kísértés.
Az írásmagyarázók szerint erre a kísértésre válaszol Jézus ezzel a kijelentésével: „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” (Jn 12:27-28/a).
Érdekes az, hogy János evangélista ezt a pillanatot egy szintre emeli Jézus megkeresztelésével. Itt teljesedik be az Ő keresztsége, mert felülről ismét szózat hallatszik, mint a keresztelésénél: „Erre hang hallatszott az égből: Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” (Jn 12:28/b). Ezt azonban nem érti a sokaság. Ott áll az Atya és a Fiú drámai párbeszédét hallva és azt egyszerűen valamilyen természeti jelenségnek, vagy valami angyali játéknak gondolja. Jézus azonban világossá teszi, hogy ez nem a véletlen műve, hanem az Atya bizonyságtétele a Fiúról, aki átveszi a világ feletti hatalmat: „Most megy végbe az ítélet a világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (Jn 12:31-32). Krisztus halálában és feltámadásában ment végbe a nagy felszabadítás, tört meg a bűn hatalma, és szabadult meg az ember a sátán hatalmából. Jézus itt a maga kereszthalálát és feltámadását jelenti meg a tanítványainak. A „felemeltetés” szónak itt ugyanis kettős jelentése van. Egyrészt felemeltetik az, akit keresztre feszítenek, de felemeltetik az is, aki a Földről a menybe megy, mint Énókh vagy Illés. E két jelentés Krisztusra nézve egyet jelent: a felemeltetést, ami halálában, feltámadásában és mennybemenetelében jut kifejezésre.
Jézust tehát virágvasárnapján nem a menekülés útját választja, hanem Jeruzsálemben marad. Döntését pedig ezzel indokolja: „Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad, de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12:24). És ezt Jézus magára érti. Ahogyan a búzaszemnek a földbe kell hullnia ahhoz, hogy ott életre kelljen és később kalászba szökkenve megsokszorozza önmagát – ugyanúgy kell ennek megtörténnie Jézussal is. Jézusnak meg kell halnia, hogy megláthassuk mekkora az ember bűne és mekkora Isten szeretete. Meg kellett halnia, hogy mint feltámadott Úr átvegye az Ő országának a királyságát.
Ez nemcsak Jézus életének a törvénye, ez a törvénye minden olyan életnek, amely krisztusi. Itt Jézus személyes hangvételben folytatja tovább tanítását: „Aki szereti az életét, elveszíti, aki pedig gyűlöli az életét e világon, örök életre őrzi meg azt.” (Jn 12:25). A gyűlölni szó itt az eredeti szöveg értelme szerint azt is jelenti, hogy „leküzdeni”. Vagyis, aki a kísértéseket és az emberi önzés erejét leküzdve nem önmagának, hanem másokért él, az találja meg az igazi életet. Jézusnál pedig a tanítás és a tett mindig egybe esik, így amit most mond az mindannak kijelentése, ami néhány nap múlva vele fog megtörténni.
Jézus tehát a virágvasárnapi tömegnek hozsannázó és ujjongó örvendezése közepette már nagypéntekre készülődik.
2. Mi virágvasárnap üzenete a mi számunkra?
Ha magunkra alkalmazzuk mindazt, amit itt az Ige mond, akkor azt kell, hogy mondjuk, hogy az első virágvasárnap óta kétféle keresztyén van.
Az egyik a virágos napokon lelkendezve hozsannázó keresztyének csoportja. Ők a kifelé tartók, akiknek Jézus csak egy magasabb rendű eszköz, hogy kifelé segítse őket a bajból, a problémák közül. Ezek a gyorsan lelkesedő, nagyhangú hozsannázók, azonban hamar töviskoszorút fonnak a tegnapi pálmalevélből, ha a várakozásukban csalódnak, ha másképpen fordul a helyzet.
A keresztyének másik csoportja az, aki megértette a kereszt titkát, hogy mindaz, ami Jézussal történik, értem, miattam és helyettem történik. Mert Jézus útja nem kifelé vezetett Jeruzsálemből, hanem befelé, mert nagypéntek nélkül nincs húsvét, szenvedés és kereszt nélkül nincs feltámadás és élet. Aki kifelé menekül az élet nehézségei elől, az életből menekül ki, aki pedig elveszíti az életét Krisztusért és az evangéliumért az megtalálja az igazi Életet, örök életet.
Mindenki, aki az életét átadja Jézusnak, új életet nyer. Akik Jézust szeretnék látni, azokat Ő követésre szólítja. Vele együtt küzdeni a bűn minden formája ellen, akár szenvedés és halál árán is. Ahogyan Krisztus nem Krisztus szenvedés és halál nélkül, úgy az Ő tanítványa sem tanítvány a vele való szenvedés és halál nélkül. Aki ebben az életben a bűn elleni harcot Krisztust követve vállalja, az követheti Őt az örök életben is. Az Ő szolgája ott lesz, ahol Ő van. Krisztus szolgáját az Atya megbecsüli, vagyis mennyei létmóddal ajándékozza meg. Jézus követése a földön Isten dicsőségéhez vezet a mennyben. Az ember mulandó és romlandó élete helyett Isten örökkévaló életet ajándékoz.
Henryk Sienkiewicz lengyel Nobel-díjas író regénye, a „Quo vadis”, az ókori Rómában, a Nero-féle keresztényüldözések idején játszódik. Az őskeresztyén legenda szerint Péter Rómából kifelé tart, hogy mentse az életét és ekkor szembe találkozik Jézussal. Péter ekkor ezt kérdezi Jézustól: Quo vadis, Domine? Hová mégy Uram? Jézus pedig azt feleli, hogy Rómába megy, hogy Péter helyett ismét keresztre feszítsék.
Virágvasárnapján Jézus nem kifelé haladt, hanem befelé, egészen a keresztjéig, amelyen maghal. Ezért élt közöttünk. Él és éltet ma is.
Merjük egyszer feltenni magunknak is a kérdést: hová tartunk? Kifelé vagy befelé? Jézus követéséből kifelé vagy Jézus követésébe befelé? A közösségből, a gyülekezetből kifelé, vagy befelé? A házasságunkból kifelé vagy befelé? Az életből kifelé a halál felé, vagy az igazi és örök élet felé?
S, hogy mi most ebben a tekintetben hol tartunk, azt azon mérhetjük le, amit itt Jézus mond a tanítványainak: „Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” (Jn 12:26). Fontos-e akkor, hogy mit mond a világ? Számít-e valamit is a közvélemény pozitív vagy negatív vélekedése? Van-e súlya a történelem ítéletének, mikor valakit az Atya becsül meg? Jézusnak ez a tanítása valóban a tanítványság legnehezebb leckéje.
A virágvasárnap nagy kérdése a mi számunkra az, hogy hol állunk mi? A kifelé tartó hozsannázók között, vagy Jézussal befelé tartunk, hogy neki szolgáljunk és őt kövessük? Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (Bonyhád, 2012.04.01.)

Bódás János:
Virágvasárnap

Jeruzsálem felett a nap megáll
meghökkenve, földi fénytől vakon:
pálmák bókolnak, lomb-eső hull,
s könny harmatoz hosszú szakállakon.

Minden arc fénylő, elragadtatott.
Hozsánna száll ujjongva szerteszét.
Száz anya áll az út kétoldalán,
feje fölé emelve kisdedét.

A nap csak ámul, szemének se hisz,
és keresi, kit ünnepel a nép?
Nem lát mást, csak egy szelíd alakot,
s egy szamarat, mely bólogatva lép.

Nincs pompa, nincs ékes királyi dísz,
így vonul a szegények Mestere.
szemében könny, szívének fáj az ünnep,
s mellére hajlik bánatos feje,

de mégis Isten, kit csoda kísér,
melyhez hasonlót a nap sohse lát,
hogy úgy fogadjon egy koldust a nép,
mint diadalmas hadvezért, s királyt,

a nép mely porban csúszik, talpát nyalja,
azoknak, akik durván rátaposnak,
a nép, most egyszer! hozsánnát kiáltott
a megvetettnek, az alázatosnak!

*
Aranypír száll a sokaság felett
de rossz agyakban erjed már a végzet.
Jaj, nem tudja még senki sem, csak Ő,
Hogy ötödnapra a föld mire ébred!