JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (20.)

Hogyan viszonyulunk Jézushoz?

Olvasmány: Jn 7,1-52.

„Az ünnep utolsó napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogyan az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Jn 7,37-38.

Azt az igét olvastam most fel, amely János evangéliuma alapján elkezdett sorozatunk folytatólagosan soron következő szakasza. A 2011. esztendő utolsó estéjén az az ige szólít meg minket, amelyet Jézus is egy hasonló alkalomból, „az ünnep utolsó nagy napján” mondott el. Talán kissé hosszabb ez az igeszakasz a szokottnál, és látszólag szerteágazó, több apró jelenetből áll, mégis egységes egészet alkot. Arról tudósít, ami a zsidók nagy őszi ünnepén, a lobsátor ünnepén Jézus körül történt. Mozgalmas jelenetek sorát tárja itt elénk János evangélista, hiszen a 8 napig tartó ünnep során zarándokok óriási tömege tolongott Jeruzsálem utcáin. Miközben az evangélista beszámol az ünnepen történtekről, azt mutatja be, hogy a Jézushoz való viszonyulást tekintve alapvetően három csoportra osztható a Jézus körüli sokaság: saját hozzátartozóinak a csoportja, a nép és Jézus ellenségeinek csoportja. Mindegyik csoport egy bizonyos típust, a Krisztushoz való viszonyulásnak egy bizonyos formáját képviseli.

Ma, az esztendő utolsó istentiszteletén szeretném megvizsgálni azt, hogy milyen volt a mi viszonyulásunk az Úr Jézus Krisztushoz ebben az esztendőben! A János evangélista által bemutatott három csoport, a Jézushoz való viszonyulásunk három különböző lehetőségét adja elénk, s ha őszintén olvassuk az igét, akkor sok tekintetben önmagunkra foguk ismerni.

1.      Jézus hozzátartozóinak csoportja

Jézus családtagjairól, testvéreiről hallunk rögtön az igerész elején. Családja és rokonai arra bíztatják, hogy menjen el Galileából az ország fővárosába, Jeruzsálembe, mert ott majd jobban tud érvényesülni. Arra bíztatják tehát Jézust, hogy ne csak vidéken, a távoli Galileában tegyen csodákat és tanítson, hanem mutassa meg magát a tömegnek, a világnak, hadd lássák, hadd ámuljanak az emberek. Jézus testvérei és rokonai most éppen Jeruzsálembe tartanak, hogy részt vegyenek a lombsátrak ünnepén, úgy gondolják, ha Jézus most velük tartana és együtt mennének fel Jeruzsálembe, akkor nekik is jutna valami a hírnévből és a dicsőségből. Felszólítják Jézust, hogy szerezzen magának hírnevet és dicsőséget, de csak azért, hogy azután ők maguk is sütkérezhessenek ebben a hírnévben és majd azt mondogathassák, ő a mi testvérünk. Ezért unszolják tehát rokonai Jézust, hogy menjen fel Jeruzsálembe az ünnepre.

Jézus azonban teljes mértékben visszautasítja rokonainak ezt az ajánlatát: „Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” (Jn 7,8.) Jézus tudta, hogy ő is fel fog menni az ünnepre Jeruzsálembe, a családjának mégis azt mondta, hogy nem megy, vagyis nem velük megy, mert ott lesz ugyan, de nem úgy, ahogy ők gondolták. Aki azt gondolja, hogy ott majd sütkérezhet az Ő dicsősége fényében, az ugyancsak csalódni fog, mert Jézusnak az ünnepen való részvétele nem fogja növelni az Ő dicsőségét. Ezért küldi el testvéreit, hogy nélküle ünnepeljenek, ő maga pedig majd később egyedül megy fel Jeruzsálembe.

Arra figyelmeztet minket ez az ige, hogy Jézus nem megy el senkivel sem ünnepelni sehová, aki csak dísznek, pompának, cégérnek akarja Őt felhasználni. Jézus nem vállal közösséget azzal az emberrel, akinek csak addig kell Jézus, amíg haszna van belőle, akinek Ő csak arra való, hogy a családi összejöveteleket vagy más egyéb ünnepi alkalmakat díszesebbé tegye, megszépítse. Ma is vannak olyanok, akik magukat „Jézushoz közelállónak” vallják, ezért igénylik, hogy Jézus legyen ott a keresztelőn: legyen gyermekük megkeresztelve. Bár fogalmuk sincs arról, hogy mit is jelent a keresztelés és eszük ágában sincs megtartani az ott elmondott fogadalmukat.  Az ilyen Jézushoz „magukat közelállónak” valló emberek úgy gondolják, hogy vannak az ember életének olyan nagy és ünnepélyes alkalmai, mint pl. egy esküvő, egy házassági évforduló, egy haláleset, egy karácsonyest, amikor összejön a család, amikor az alkalom ünnepélyességét illik azzal is emelni, hogy legyen ott Jézus is. Jöjjön hát, ünnepeljen velünk, ringasson bele valami jóleső, megható vallásos hangulatba! El sem tudjuk képzelni ezeket az ünnepeket Ő nélküle. Azt persze, hogy miért is fontos az Ő jelenléte ezeken az alkalmakon, már senki nem tudja, de senkit nem is érdekel, egyszerűen csak így van ez ősidők óta. Aztán meg azért kell az ünnepnapok Jézusa, hogy az ember időnként megnyugtassa a lelkiismeretét – rendben vannak az én ügyeim az Úr Istennel. Egyszer egy évben, karácsonykor templomba mentem, sőt még úrvacsorát is vettem. Szenteste együtt énekelte a család a feldíszített fa körül a „Mennyből az angyalt…” Végül is minden rendben van az életemben, mert én is Jézushoz tartozom.

De vajon valóban így van ez? Valóban Jézushoz tartozunk-e? Valóban ott volt Jézus ezen a karácsonyon velünk, és ennek az évnek sok-sok eseményében? Vajon nem mondja-e nekünk is azt Jézus, mint a galileai rokonságnak, hogy bár mi „hozzá tartozóknak” valljuk magunkat, ő mégsem jön velünk. Mert aki csak az ünnepekben akar Jézussal együtt lenni, annak nincs igazi közössége Jézussal.

János evangélista szomorúan állapítja meg: „Mert a testvérei sem hittek benne.” (Jn 7,5.).  Bármenyire is „közelállóknak” gondolták magukat, valójában nincs semmi közük Jézushoz. Jézus testvéreinek tartották magukat, születésüktől fogva azok is voltak, magától értetődő természetességgel úgy vették, hogy nekik jár valami mindabból a hírnévből és dicsőségből, amit Jézus birtokol, hinni azonban mégsem tudtak benne.

Vajon nem kísért-e minket is ennek a veszélye? Hogyan viszonyultunk mi Jézushoz? Mennyi közünk volt nekünk ebben az esztendőben Jézushoz? Vele töltöttük-e a hétköznapokat is? Vele töltöttük-e az esztendő mind a 365 napját?

2.      A nép

A Jézushoz való viszonyulásunk tekintetében bemutatott másik csoport: a nép, vagyis a Jézust körülvevő egyszerű emberek tömege. János evangélista így jellemzi őket: „És sokat suttogtak róla a sokaságban: némelyek azt mondták, hogy jó, mások viszont ezt mondták: Nem az, sőt félrevezeti a népet. De nyilvánosan senki sem beszélt róla, mert féltek a zsidóktól.” (Jn 7,12-13.) Ma is sok ilyen ember van, akiknek a Krisztushoz való viszonyulásukra pontosan az jellemző, amit ez az ünnepi sokaság tesz: vitáznak, össze-vissza beszélnek, de nem tudnak végérvényesen dönteni mellette. Ezek nem a közömbös, de nem is az ellenséges indulatú emberek, ezek azok, akik már valamit halottak Jézusról, beszélnek is róla, de nem járnak ténylegesen utána annak, hogy mi az igazság, és ezért nem is kötelezik el magukat mellette.  A Krisztushoz való viszonyulásuk kimerül abban, hogy sugdolóznak vagy vitatkoznak, kifogásolnak és méltatlankodnak, kritizálnak és véleményt nyilvánítanak, ítélkeznek, hogy szerintük mi az, ami jó és mi az, ami nem jó az egyházban, a gyülekezetben, mindenhez van hozzászólásuk és mindenről megvan a véleményük, de igazából képtelenek magukat odaszánni Jézus követésére, és sosem lesznek Jézus valódi tanítványaivá. Mivel sosem döntöttek határozottan és nem kötelezték el magukat Jézus mellett, ezért nem lehet tartósán számítani rájuk a gyülekezeti szolgálatban.  Amíg kedvükre való valamilyen szolgálat, addig szívesen elvégzik, és szívesen járnak a gyülekezetbe, de amint valami áldozattal, lemondással, konfliktus felvállalásával is együtt jár a Jézus követése, akkor gyorsan elmaradnak Jézus mellől. Ez a Jézus körül tolongó sokaság az, amely egyszer „hozsannát” kiált, máskor pedig „feszítsd meg”-et.

Jézus leleplezi ezt a fajta vallásosság köntösébe bújt hitetlenséget: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,17-18). Jézus itt az előbbi jelenetre válaszolva valóban kemény szavakat használ, valami olyasmit akar mondani a vallásoskodó népnek, hogy jó volna, ha abbahagynák már a sugdolózást meg a vitatkozást arról, hogy „jó ember-e” Jézus vagy sem, s e helyett elkezdenék cselekedni Isten akaratát. Isten akaratának cselekvése, a Krisztusnak való engedelmesség többet ér, mint az összes elmélet és vita, amit folytatnak magukban. Ha valaki engedelmeskedik Krisztusnak, vagyis cselekszi Isten akaratát, akkor a cselekvés által, a cselekvés közben világosodik meg számára a Krisztus tudománya és nem a vitatkozás közben. Krisztus és az Ő ügye nem beszédtéma meg vitatéma kell, hogy legyen, hanem cselekvési alkalom. Jézus Istentől való személyének titka, az Ő akaratának teljesítése által ismerhető meg. Így van ez Istennek minden ajándékával, pl. a bűnbocsánat is csak annak elfogadása által ismerhető meg. Az örök élet erői is csak a szívnek Őelőtte való megnyitása által, Krisztus királyi uralma is csak a Neki való teljes engedelmesség által ismerhető meg.

Hol tartunk mi ebben a tekintetben? A sugdolózásnál és vitatkozásnál vagy már a cselekvésnél? Mivel telt el ez a 2011. esztendő? Elméleti síkon vizsgálgattuk Jézus tudományát, tanítását, hogy „Istentől való-e” vagy készek voltuk cselekedni is azt. Ismerős-e számunkra a János evangélista által bemutatott csoport, amely mindig csak vitázik, sokat beszél, de nem dönt? Meghozta-e számunkra ez az esztendő végre a döntést?

3.      Jézus ellenségei

A harmadik csoportot Jézus ellenségei alkotják. Ide tartoznak a farizeusok, a főpapok és az írástudók. Ezek nyíltan szembeszállnak Jézussal és az életére törnek.  Elsőre bizonyára mindnyájan azt mondanánk, hogy ezekhez aztán tényleg semmi közünk nincsen, hiszen mi nem vagyunk Jézust tagadók, sem az ő ellenségeivel nem vállalunk közösséget. Jézus szavai azonban megmutatják azt, hogy hol is vannak ennek a tagadásnak a gyökerei: „Ti ismertek engem, tudjátok is honnan való vagyok, de én mégsem önmagamtól jöttem, hanem az, aki engem elküldött, igaz, ti őt nem ismeritek.” (Jn 7,28.). Jézus ellenségeit is kemény szavakkal leplezi le, azokról, akik Isten kijelentésének, a Szentírásnak legjobb ismerői azt mondja, hogy valójában nem ismerik Istent!

Olyan ez mintha nekünk azt mondaná Jézus, jóllehet betéve ismered az egész Bibliát, elméletben tudod, hogy újjászületés nélkül senki sem láthatja meg Isten országát, de te mégsem születtél újjá! Elméletben tudod, hogy hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni, de a gyakorlatban még sincs igazi hited. Akármilyen jól is ismered a Bibliát, akármilyen buzgó vallásos életet is élsz, mindez haszontalan és hiábavaló, mert nincs élő személyes kapcsolatod Istennel. A karácsonyi történetekből ismerjük azt a jelenetet, amikor a napkeleti bölcsek megérkeznek Jeruzsálembe és megkérdezik az írástudókat, hol kell a Messiásnak megszületnie, akkor azok pontosan megmondják, hogy Betlehemben. Az írástudók ismerték a próféciát, pontosan meghatározták a helyet is, de ők a bölcsekkel ellentétben mégsem mentek el, hogy hódoljanak a Messiás előtt. Ez az írástudók és a farizeusok bűne, ismerik és tudják, de nem teszik.

Azóta is számtalanszor megtörtént ugyanez. Templomba járva, Bibliával a kezünkben is el lehet kárhozni, ha az ismereteink soha nem válnak élővé,  a gyakorlatban megélt Istennek való engedelmességgé, Krisztus követéssé.

Meddig jutottunk el mi ebben az esztendőben? Bibliaórákon és bibliaiskolai előadásokon vettünk részt, bővültek ismereteink, de vajon mozdult-e akaratunk, szívünk, hogy odaszánjuk magunkat a neki való szolgálatra és engedelmességre? Vagy talán azok közé tartoztunk, akik mikor megtérésről, bűnbocsánatról, Krisztus váltsághaláláról, üdvösségről hallanak, akkor unottan legyintenek: én már ezt mind tudom?

Az év végi önvizsgálatunk során eljutottunk-e már oda, hogy az „én már ezt mind tudom helyett”, azt tudjuk mondani „én már ezt mind élem”?!

Íme, ilyen embercsoportok veszik körül Jézust ott az ünnepen, mint a hitetlen hozzátartozók, az ingatag sokaság és az ellenséges érzületű farizeusok. Mit tud ezekkel kezdeni Jézus? Nem azt, amit mi tennénk hasonló helyzetben, gondolván hogy nem érdemes ilyen társasággal foglalkozni tovább, kár minden fáradság, hagyjuk magukra őket. Nem ezt történt, hanem az, amiről János evangélista számol be: „Az ünnep utolsó napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Jn 7,37.)

Jézus jól tudja, hogy milyen indulatok kavarognak körülötte, mégis kiáll a sokaság elé és hangosan kiáltva hirdeti nekik a megérésre hívó üzenetet. Hát nem éppen az a baja mind a három csoportnak, hogy süketek? Hát van füle a hitetlenségnek? Van-e füle a hitetlen testvéreknek, a sugdolózó és vitatkozó népnek, és van-e füle az önigazult vallásosságnak? És Jézus mégis kiált! Végigkiált a nagy templomtéren, kiált valaki után, aki szomjazik, belekiált a kavargó tömegbe, hogy van-e ott valaki, aki meghallva a hívó szót hozzá jön?

„Az ünnep utolsó nagy napján”(Jn 7,37.) kiáltott így Jézus. Még egyszer! Hogy mindenki hallja, hogy mindenkihez eljusson a hívó szó, hogy senki se maradjon ki, aki jönni akar! És ezt teszi Jézus ennek a 2011. esztendőnek az utolsó napján is! Kiált! Még egyszer!  Hangosan! Hívogatóan! Van-e ma valaki, aki szomjazik, aki többet vár, mint múló hangulatot, témát a vitához, többet, mint fennkölt gondolatot?

Aki meghallja a hívást, aki jön és iszik, azzal az a csoda történik, amit Jézus mond: „Aki hisz énbennem, ahogyan az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (Jn 7,38.). Abban az emberben belülről fakad fel a forrás, és ha minden más víz kiszárad is körülötte, ha múlnak is az évek, ha testileg erőtlenebbé és gyengébbé is válik, benne ott van Jézus, ott van az örök élet forrása. Ámen.

Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.12.31. Bonyhád)