JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (5.)

Evangélium az evangéliumban

Olvasmány: Jn 3,11-21.

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jn 3,16.

Luther Márton a Jn 3,16-ról azt mondta, hogy ez a vers „evangélium az evangéliumban”. A 16. vers tulajdonképpen az evangélium tömör összefoglalása, a Biblia szíve, az arany evangélium. Jézus rendkívül fontos kijelentése kerül ezzel az elbeszélés középpontjába oly módon, hogy a továbbiakban már mellékessé válik voltaképpen az elbeszélés kerete. Nincs is szó arról, hogy mi volt Nikodémus válasza Jézus kijelentésére a továbbiakban. A 13. verssel tulajdonképpen egy a megváltásról és az üdvözülésről szóló tanítás kezdődik, amelyben Jézusról már csak 3. személyben van szó.

            Tehát, ami az 1-10. versekben párbeszédként kezdődött, a 11-12. versekben monológgá válik, miközben Nikodémus egy pillanat alatt eltűnik abban a sötétben, amelyből jött. Ez a séma, amelyben a dialógus monológgá válik, gyakori a negyedik evangéliumban, ahol néha csak azért lépnek színre a mellékszereplők, hogy segítsék egy fontos téma kibontakozását. Ennél a fordulatnál érdekes a görög eredeti, mivel az egyes szám többes számmá lesz, és Jézus nem egyszerűen Nikodémushoz beszél, hanem a „Nikodémusok világához” ugyanúgy, ahogy János olvasóihoz és hallgatóihoz. Ekképpen a 11-12. vers a görögben így szól: „Én ünnepélyesen biztosítlak téged (egyes szám)..., de ti (többes szám) nem fogadjátok el bizonyságunkat. Ha ti (többes szám) nem hisztek, amikor én földi dolgokról beszélek nektek (többes szám), hogyan fogtok (többes) hinni, ha a mennyeiekről szólok néktek (többes)?”

            Az előző vasárnap a 10. versig olvastuk el az igeszakaszt, ahol véget ért Jézus és Nikodémus párbeszéde. Nikodémus álmélkodása és ellenkezése alkalom volt Jézusnak arra, hogy szembeállítsa a földi, a testi világszemléletet a lelki, a mennyei világszemlélettel. Nikodémusról kiderül, hogy bár jól ismeri a Bibliát, Izrael tanítójának nevezik őt, valójában mégsem ismeri Jézust. Jézus és Nikodémus párbeszéde azt mutatta meg a számunkra, hogy Jézus megértéséhez, a Benne való hithez felülről való születés szükséges. S ezzel érkezünk el az igeszakasz második nagy kérdéséhez: mi a szerepe Jézusnak az újjászületésben és az Isten országába való bejutásban?

1.      Isten országába egyetlen út vezet: Jézus Krisztus

Az „újjászületés” fogalmát az evangélium eredeti görög szövegében használt szó alapján felülről való születésnek is lehet fordítani. Jézus tehát arra figyelmeztet mindnyájunkat: „Felülről kell születnetek.” (Jn 3:7). Nikodémusnak is meg kellett értenie, hogy Isten országába ez az egyetlen út vezet és nincs más.

Ma egyre népszerűbbé válnak a különböző ezoterikus tanítások, amely szerint az emberben hallatlan erők vannak, melyeket mozgósítani kell és akkor az ember ez által belülről születik újjá. Újabb és újabb szekták és divatos mozgalmak jelennek meg, amelyek azt hirdetik, hogy az emberi élet hatalmas lehetőségek határán van. Azt szokták mondani, hogy új korszak kezdődik, és az ember felfedezi a szellemvilágot.

A Biblia azonban más utat mutat nekünk, amelyet egyetlen szóval kifejezhetünk: felülről. Ezt az utat akarja Jézus Nikodémusnak és nekünk is megmutatni. Nem belülről, mint ahogyan nagyon sok vallás, eszme, népszerű gondolat hirdeti, hanem felülről lehet újonnan születni. De hogyan? Pontosan erről beszél és tanít itt Jézus.

János evangéliuma Nikodémus és Jézus beszélgetéséhez egy tanítást fűz, amelyben világossá teszi a számunkra, hogy Isten megváltó és újjászülő munkája Jézus személyéhez és művéhez van kötve. Jézus Krisztuson kívül azért nincs üdvösség, mert az üdvösség és a szabadítás Benne van. A Názáreti Jézus életében, halálában és feltámadásában ismerheti fel a hívő ember azt, hogy Isten szereti, magához emeli és megtartja. Amikor Jézus a maga személyéről és művéről beszél, akkor haláláról és keresztjéről beszél, mert Jézus személyének és művének összefoglalása a kereszt. Tehát a kereszt a váltság tényleges előfeltétele és a kereszt a váltság egyéni személyes útja is.

Ezt akarja Jézus az érckígyóról szóló képpel szemléltetni. A pusztában vándorló zsidókat Isten bűneik miatt halálos kígyómarással verte meg. Mindenkinek el kellett pusztulnia, mert mindenki megérdemelte a halált. De Isten megkönyörült a népén és azt a parancsot adta Mózesnek, hogy készítsen ércből egy kígyót, azt emelje fel magas póznára, és aki rátekint, az meggyógyul. Krisztus testté léte nem egyéb, mint az, hogy felvette a bűnös emberi testnek a hasonlatosságát. Krisztus halála nem egyéb, mint ebben a testben való elhordozása mindnyájunk büntetésének. Ezért a keresztre feszítést János evangélista többször is „felemeltetésnek” nevezi.

A „felemeltetés” fogalmában két szemlélet kapcsolódik egybe. Az egyik magára a keresztre feszítés folyamatára utal, amikor a lefektetett kereszt alakú gerendára odaszegezik az elítéltet, majd a keresztfájával együtt felemelik és a keresztfa törzsét az elkészített gödörbe állítják bele, így lesz a kereszt felemelve. A Názáreti Jézust is így emelték fel. De ugyanakkor a másik szemlélet szerint ez a felemeltetés volt az ő felmagasztaltatása, megdicsőülése, királyi uralmának átvétele. S amint a pusztában az érckígyó egy magasra emelt dicsőséges, gyógyító jel, úgy a Krisztus keresztje is magasra emelt, dicsőséges, gyógyító jel.

Érdekes, hogy az ószövetség görög fordításában, Ézsaiás 52:13-ban, ahol Isten szenvedő szolgájának győzelméről van szó, ugyanazt a szót használja a Szentírás, mint itt a János evangéliuma.

Mi tehát a felülről való születés titka? Az, hogy Jézus a keresztre, a keresztről a mennybe megy, és onnan elküldi a Lelket, aki bennünket felemel a földről. Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása az egyetlen lehetősége annak, hogy mi a halálból az életre jussunk.  A kereszt a gyalázat fája, de ugyanakkor a megváltás diadalma. A kereszt az újjászületés egyetlen forrása.  A kereszt nélkül Istent megérteni nem lehet!

Sokan azért kételkednek Isten létében, vagy azért vonják kétségbe Isten szeretetét, mert nem értik miért van annyi rossz dolog és szenvedés a világban. A nagy egzisztencialista gondolkodó, Camus, a „Pestis” című művében egy szörnyű pestisjárványnak a következményeit mutatja be. Azt mondja az író: kiegyeznék a világmindenséggel, ha együttérzést tapasztalnék a szenvedő emberek iránt.  Kiegyeznék a világmindenséggel, ha azt érezném, hogy van szíve és van benne együttérzés az iránt az ember iránt, aki szenved. Döbbenetes és igaz, de Camus nem értette meg Krisztus keresztjének titkát.

A kereszt az a hely, ahol az ember megbékélhet Istennel, kiegyezhet a világmindenséggel. Mert a kereszten azzal az Istennel találkozhat, aki nemcsak együttérzést mutat a szenvedő ember iránt, hanem maga hal meg a szenvedő emberért. Ezért írja Pál apostol: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” (1Kor 1:28). Isten úgy döntött, hogy Fiában, mégpedig az Ő keresztjében adjon üdvösséget, ezért nincs más út csak Jézus.

Zinzendorf gróf, aki a 18. századi pietista ébredési mozgalom egyik elindítója volt, úgy tért meg, hogy egy alkalommal elment egy képtárba, s ott látott egy festményt, amely Jézus keresztre feszítését ábrázolta, s a kép alatt ez a felírat volt: „Én ezt tettem érted, te mit teszel értem? Zinzendorf gróf ekkor értette meg a Biblia központi üzenetét, hogy a kereszt mögött ott van Isten szeretete és ez a szeretet megragadta és újjáformálta őt.

2.      Az evangélium dióhéjban

A János evangéliuma 3. részének 16. versénél érkezik el az evangélium üzenete a csúcspontra, ahol egyetlen mondatban mindent elmond, ami Istenre, Jézusra és a világra vonatkozik. Ez a „minden” pedig az, hogy Isten szereti ezt a bűnös és megromlott világot és benne az embert az egész romlásnak okozóját! A világ romlása olyan nagy, hogy annál már csak Isten szeretete nagyobb, és ez a szeretet nem tud egyebet tenni, mint azt, hogy Fiát, s Fiában Önmagát odaadja ezért a világért. Ez az odaadás ama bizonyos felemeltetés. Ez a kereszt nagy áldozata. Aki hisz, megmenekül. Ezt mondhatjuk így is: aki ki volt választva, az hitt és megmenekült, de így is: aki megmenekült, az hitt, azért menekült meg, mert hitt, és azért hitt, mert ki volt választva, s azért volt kiválasztva, mert az örök szeretet előbb ragadta meg. De ebből az is világos, hogy aki nem hisz, az elveszett. Az élet és a hit összeér, mint egy ívlámpánál a két ellentétes feszültségű szénrúd.

Jézus szavaiból megtudjuk, hogy kicsoda a mi Istenünk. Megtudjuk, hogy Isten az, aki szeretni tud. Isten tehát nem valami elvont, személytelen, vagy teológiai valóság, hanem szeretet. Az evangélium görög szövege az „úgy szeretett” kifejezésnél, az agapé szót használja, de nem befejezett múlt időbe teszi, hanem elkezdett múltba. Ez egy olyan igealak, amely azt fejezi ki, hogy Isten világ iránti szeretete akkor is tartott, amikor ez a mondat elhagyta Jézus ajkát, de tart ma is és örökké, visszavonhatatlanul.

Sokan felvetik azt a kérdést, hogy vajon mit szerethet Isten ezen a világon, ahol annyi sok szörnyűség és rossz dolog történik. De a János evangéliuma által használt agapé szó jelentése pontosan ezt jelenti: „annak ellenére való szeretet”. Ez az is jelenti, hogy nincs ember a földön, bármilyen elhagyatottnak is érzi magát, hogy ne lenne valaki, aki őt ne szeretné, és ez a Valaki, maga Isten. Sőt Isten az egész világot (kozmoszt) szereti, hiszen az Ő világa.

Isten „egyszülött Fiát adta”. Adhatott volna mást is, például egy új tízparancsolatot, vagy angyalokat, vagy egy különleges szellemet. De Isten emberré lett, hogy az ember megérthesse őt. Ennek a gondolatnak a szemléltetésére Gyökössy Endre kommentárjában méheit nagyon szerető méhész példáját említeni, akinek ahhoz, hogy méhei megértsék, hogy valójában kicsoda ő, először méhecskévé kellene változni és így aztán „kaptáron belül” módjában lenne elmondania a méheknek, hogy ő a méheket gondozó gazda.

Isten tehát azért adta Fiát, hogy valamiféle fogalmunk legyen arról, hogy kicsoda Ő, az Atya. Így még egy gyermeknek is elmondható valamiképpen: olyan az Isten, mint amilyen Jézus volt a földön. Így valami fogalmunk támad, kikké lehetünk és kellene is lennünk, nekünk, embereknek, hiszen Jézus az igazi ember prototípusa, Ő az EMBER.

Jézusban az Isten nemcsak megismerteti magát velünk, de egyben önmagát is nekünk adja. Isten célja az emberrel az, hogy „örök élete legyen”. Ezt az örök életet pedig nem a valamikori jövőben, vagy majd a halál után kapja meg a benne hívő ember, hanem már ebben az életben. „Bizony, bizony, mondom nektek, aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5:24). Mert Isten nem a halál utánra tartogatja nekünk azt, amit adni akar. Ő már ebben a földi életben nekünk adja az örök életet. Az örök élet ugyanis azt jelenti, hogy Isten a saját életéből ad nekünk. Az Ő élete örök, a miénk nem. Isten a saját életéből ad nekünk, azt az életet, ami az Övé, azt az életet, ami Krisztusé.

Az egyik neves teológiai professzor azt, mondta, hogy erről a versről, a János 3:16-ról, soha nem mert prédikálni, mert olyan mélységesen nagy az üzenete, hogy nem mert hozzányúlni. Azt hiszen, valóban igaz, hogy olyan ez az Ige, hogy csak levett sarúval, alázattal és mélységes áhítattal szabad közeledni hozzá, ha fel akarjuk fogni, amit mond. De mégis szólni kell róla és hirdetni, mert ez a Biblia szíve.

3.      Hogyan cselekszik a kiválasztott ember és hogyan az elveszett ember?

Az igeszakasz végén néhány következményt állapít meg Jézus. Arra mutat rá, hogyan cselekszik a kiválasztott ember és hogyan az elveszett ember. Milyen jelekből lehet megítélni, hogy ki hova tartozik? János szerint ez a fényérzék meglétén vagy hiányán múlik. Az egyik embernek kell a világosság a másik pedig fél a világosságtól. Az egyik keresi, a másik kerüli. Az egyik szomjas rá, a másik undorodik tőle. Az egész János evangéliumán végigvonul ez a motívum. Jön Jézus, s egyszerre két pártra szakad a világ.  Egy kisebb rész csatlakozik a Golgota felé haladó Jézushoz és követője lesz, a másik rész szemben áll vele és készíti számára a Golgotát. Jézus jelenléte tehát egyszerre jelenti a megmenekülést és a kárhoztatást is. Az embernek pedig választania kell.  Ha valaki hittel fordul Krisztus felé, akkor számára Krisztus a szabadítást jelenti, ha pedig elutasítja őt, akkor a kárhoztatást.

Képzeljük el, hogy milyen nagy a félelem a síró lázas gyermekben, amikor éjszaka felriad álmából és a sötétben nem tud tájékozódni, nem tudja, hol van. Tele van szorongó félelemmel, mert a sötétségből ijesztő körvonalak sötétlenek fel. Ilyenkor minden csupa rémnek tűnik. Milyen megnyugtató szabadítás a számára, ha a szülő odamegy hozzá és világosságot gyújt. A világosságban már látni lehet a dolgok igazi arányait, felfedezni helyünket az atyai házban. A rémek köddé válnak, s észrevesszük, hogy megszokott, kedves tárgyak azok, amelyektől féltünk, talán épp azok, amelyek minket védenek.

De ugyanez a világosság valakire, aki gonosz, aki rabolni és ölni kíván a legfélelmetesebb dolog. Ezek félnek, hogy napfényre kerülnek cselekedeteik. Gyűlölik a világosságot. Szörnyű dolog hadat üzenni a világosságnak és menekülni előle, mert ennek következménye, hogy elpusztul, kihal belőlünk a fényérzék. A barlanglakó állatok szeme vak. Milyen tiszta képe ez annak, hogy a bűn hitetlenné tesz. A bűnben élő ember a sötétséget szereti és utálja a világosságot, ez maga a kárhozat.

A Nikodémussal való beszélgetés egy döntésre való felhívással végződik. Az igeszakasz első fele, Jézus és Nikodémus párbeszéde, azzal ért véget, hogy Jézus megkérdezte Nikodémustól: „Te Izrael tanítója vagy, és ezt nem tudod?” (Jn 3:10). De valójában ott még az evangélista nem adott befejezést a beszélgetésnek, nem zárta le annak keretét, mivel mindaz, amit a továbbiakban leír, szorosan hozzátartozik a beszélgetés alapgondolatához. Most az igeszakasz második felének végén, az elhangzó tanítás után, Jézus összefoglalja mondanivalóját és mintegy újra megkérdezi Nikodémust. Nikodémusnak pedig, aki az éjszaka sötétjében jött Jézushoz, most döntenie kell, akar-e a világosságra jönni vagy nem? Kell-e a világosság, kell-e az igazi élet neki, vagy megmarad a sötétségben? Így lesz e beszélgetés egyúttal megtérésre való hívás a félúton megálló Nikodémus és vele együtt mindazok számára, akik még a sötétségben járnak.

Legyen Jézus szava megtérésre hívó üzenetté a mi számunkra is! Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész (Bonyhád 2011.október 2.)