JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (2.)

Az első jel: a víz borrá változtatása

Olvasmány: Jn 2,1-12

„Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és a tanítványai hittek benne.” Jn 2:12.

            Az elmúlt vasárnapon Jézus első tanítványainak elhívásáról volt szó.  Ma pedig Jézus első csodatételéről lesz szó. A János evangéliuma bevezetőjében azt olvassuk: „A világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1:5). A kánai menyegzőn történtek mutatják, mit jelent ez a gyakorlatban, amikor a világosság fényleni kezd a sötétségben. Arról is olvastunk itt az evangélium bevezetőjében, hogy „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét…” (Jn 1:14). A kánai menyegzőn tett csodatétel leírásával kezdődik annak elbeszélése, hogy hogyan nyilatkoztatta ki Krisztus a világban az Ő isteni dicsőségét. Ezért is jegyzi meg János evangélista, hogy „ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét…” (Jn 2:11). Jel volt tehát a kánai menyegzőn történt csoda, egy meghökkentő és elgondolkoztató jel.

János evangéliumának első fele (2-12. fejezet) annak leírása, hogy miképpen nyilatkoztatja ki Krisztus az ő dicsőségét a világban. Ezen a nagyobb egységen belül az első fő rész (2-6. fejezet) a „jelek könyve” vagyis Krisztus jelei, amelyekkel kinyilatkoztatja dicsőségét. A második fő rész (7-12. fejezet) pedig azt a küzdelmet rajzolja meg, amellyel Krisztus a világ hitetlensége ellen harcol.

            A zsidók jeleket kívántak Jézustól, hogy azokkal igazolja messiási cselekedeteit (Jn 2:18). Jézus pedig éppen azt veti a szemükre, hogy ha jeleket és csodákat nem látnak, semmiképpen sem hisznek (Jn 4:18). A jelkívánást és csodavárást Jézus tehát határozottan elutasította. A hit számára Jézusnak a cselekedetei mégis jelekké válnak, de egészen más módon. Mert csak a hit képes arra, hogy felismerje Jézus cselekedeteiben azokat a jeleket, amelyekben az Ő dicsősége tükröződik. A jel tehát több mint csoda, mert a villám felvillanásához hasonlóan egy-egy pillanatra felszakad a Jézust körülvevő titok sűrű felhője és nyilvánvalóvá válik az Ő dicsősége.

Jézus megmutatja az ő „dicsőségét”, amikor bőséget ajándékoz a kánai menyegzőn, amikor meggyógyítja a királyi tisztviselő fiát, a betesdai beteget a vakon született koldust, amikor a pusztában kenyeret ad a sokaságnak, a viharból partra vezeti a tanítványok hajóját, végül pedig életre hívja a halott Lázárt. Jézus csodatételei, mint jelek tesznek tanúbizonyságot arról, hogy „az idők teljessége elérkezett” (Gal 4:4) és hogy „az Ige testté lett” (Jn 1:14).

Vizsgáljuk ma meg a kánai menyegző történetét. Először nézzük meg azt, hogy konkrétan mi is történt? Majd pedig azt, hogy milyen tanúságai vannak a történetnek?

1.      Mi történt és mi volt a háttere az eseménynek?

Kána Názárettől kb. 10 km-re feküdt. Erre a menyegzőre Jézus anyja is hivatalos volt, a hagyomány szerint ugyanis a vőlegény édesanyja és Mária testvérek voltak. Így még érthetőbb a meghívás, s az is miért tevékenykedik Mária a lakodalomban. A rokon asszonyok kötelessége volt, hogy ilyenkor felszolgáltak az asztaloknál és segítettek ott, ahol kellett. Jézus idejében a zsidóknál a menyegző mindig szerdán kezdődött, s rendszerint 8 napig tartott. Ennyi idő alatt valóban igen sok enni- és innivaló fogyhatott el. Jézus tanítványaival valószínűleg csak a lakodalom vége felé, talán a 8. napon érkezett meg. Ezen az utolsó napon elfogyott a bor és ez igen nagy szégyennek számított abban az időben. Mária, aki az asztalok körül szolgált fel észrevette a hiányt, és szólt Jézusnak: „Nincs boruk.” (Jn 2:3). S ekkor egy érdekes mondat hangzott el Jézus szájából: „Vajon énrám tartozik ez, vagy tereád, asszony? Nem jött még el az én órám.” (Jn 2:4). Semmiképpen nem sértésnek szánta Jézus ezt a mondatot. Az „asszony” megszólítás sokkal inkább a tiszteletadásnak a jele volt, mint a durvaságé. A keresztről is így szólította meg Jézus az édesanyját. Ma így mondhatnánk: hagyja csak édesanyám, ez az én dolgom. Az írásmagyarázók sokféleképpen próbálják szépíteni azt, amit Jézus mond és elvenni a mondat élét, mégis érezzük, hogy Jézus válaszában benne van a visszautasítás, vagy inkább rendre utasítás, helyre tevés. Jézus nem akart tiszteletlenül viselkedni anyjával szemben, de ugyanakkor a helyére teszi Mária szerepét. Érdekes módon János evangélista soha nem nevezi névvel Máriát, hanem csak így: „az ő anyja“. S azt is leírja János evangélista, hogy Mária nem kéri a fiát, hogy tegyen valamit, hanem csak közli vele a tényt, hogy elfogyott a bor. Ebből nem következtethetünk egy „közbenjáró Máriára“. Hát nem azt mondta már 12 évesen, amikor azt gondolták, hogy engedetlenül elkódorgott, hogy neki az Atyja házában kell lennie? (Lk 2:49) S amikor egyszer Mária felkerekedett többi gyermekével, hogy az időközben híressé lett vándorprédikátor-fiát meglátogassa, abban sem volt sok köszönet. Fia ugyanis kijelentette – a kérésre nem is válaszolva – hogy „aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.“ (Mk 3,35)

De figyeljük meg, hogy Jézus anya sem ott, sem Kánában nem tiltakozott. Valószínűleg sejtette, hogy ez a Fiú elsősorban nem az övé, hanem az Isten szolgálatában áll! Így érthető az is, hogy a következő pillanatban miért fordul olyan határozott bizalommal Mária a szolgákhoz: „Bármit mond néktek, tegyétek meg.” (Jn 2:5). A szolgák pedig semmit nem kérdezve teszik, amit Jézus parancsol nekik, megtöltik a bejárat melletti nagy vizeskorsókat vízzel. Abban az időben minden ház bejáratánál megtalálhatók voltak ezek a nagy vizeskorsók Az is szokás volt, hogy az érkező vendégnek megmosták a lábát. Az ószövetségi rituális törvények szerint pedig kötelező volt az étkezés előtt kezet mosni mindenkinek. Ezért volt most a lakodalom alkalmával 6 ilyen kőveder felállítva a lakodalmas ház bejáratánál. Az evangélium hozzávetőlegesen az űrmértéket is megadja, a hat korsóba kb. 500 – 700liter víz fért el. Tehát mindenképen igen tekintélyes vízmennyiség volt az, amit Jézus aztán borrá változtatott.

A menyegző, ahová Jézus elmegy a vidámságnak az alkalma volt. Jézus első csodáját tehát az emberi boldogság és örvendezés egyik jellegzetes alakalmán tette. Az is benne van ebben az igében, hogy Jézus nemcsak az élet szomorú óráiban, nemcsak a megpróbáltatások idején barátja és segítője a hívő embernek, hanem az öröm és a boldogság alkalmaiban is. A hívő embernek nemcsak a baja és bánata tartozik Krisztusra, hanem az öröme és vidámsága is! A mi Urunk nem botránkozik meg a tiszta emberi örömökön. Ne féljünk hát meghívni Jézust a szórakozásunkba, ne féljünk azért könyörögni, hogy vele tölthessük a szabadnapot, a pihenés óráit, a kikapcsolódás idejét.

Jézus a kánai menyegzőn való részvételével demonstrálja azt, hogy Ő az öröm és a boldogság pártján áll. Különösen jelentős Jézusnak ez a tette, mivel tudjuk, hogy a korábbi próféták közül sokan, és maga Keresztelő János is élettagadó aszkéta volt, vagyis olyan, aki kivonul a világból, lemond minden világi örömről, szórakozásról és testi élvezetről. Jézus nem kivonni akarja magát és tanítványait a világból, hanem a világban élve betölteni azt a feladatot, amire Isten rendelte az embert.

Elment Jézus a lakodalomba is, mert most oda hívták, részt vett a mulatságon, együtt örvendezett a többiekkel. Tudott örülni, de tudta azt is, hogy hol a határ. Együtt örült a rokonsággal úgy, hogy maga önmérsékletet és józanságot tanúsított. A mulatozás forgatagában is Isten engedelmes gyermeke maradt. Tudunk-e minden helyzetben azok maradni, akik vagyunk, Isten gyermekei? Azok az Isten gyermekei, akiknek szabad örülni, szabad bort is inni, de akik tudnak mégis józanok maradni, tudnak parancsolni maguknak, tudják hol a határ.

Gyökössy Endre írja a János evangéliuma kommentárjában, hogy abban az időben, a Római Birodalomban az egyik legkedvesebb és legnépszerűbb istenség, a bor és a mámor istene, Dyoniszosz volt. Egy legenda szerint majd egyszer a görögök kedvenc istene a vizeket borrá változtatja s akkor lesz majd nagy öröm. Most valóban megtörtént az, amiről a görögök csak álmodoztak. Nagyobb van itt Dyoniszosznál. Ahol Jézus megjelenik, ott változás történik, nem csak a víz változik borrá, hanem az ember is újjá, az élet is mássá lesz.

A János evangéliumában minden kicsinységnek tűnő szónak, számnak jelentősége van. János semmit sem ír le hiába. Így itt is jelentősége van a hatos számnak: „volt ott hat kőveder” (Jn 2:6). A zsidó ember számára a 7-es szám a teljesség száma, a tökéletes és hiánytalan szimbóluma. A hatos szám így a nem teljes, hanem a tökéletlen kifejezésére szolgál. János az első keresztyéneknek arról a felismeréséről tesz itt bizonyságot, hogy a törvény korszaka után Jézus hozta el az evangélium borát, hogy a tökéletlent, a nem teljeset, a törvényt, amit az ember képtelen volt betölteni, teljessé tegye, mégpedig olyan bőségesen, hogy abból szinte kimeríthetetlenül mindenkinek jusson. Amiképpen a Jézus által adott bor hihetetlen bőséggel elég volt a lakodalomban, úgy jut a kegyelemből mindig mindenkinek elég.

Magát a csodatételt nem magyarázza az evangélista, de éppen ezért sokkal izgalmasabbak azok a szavak és kifejezések, amelyekkel János leírja ezt az esetet.

Itt van rögtön a leírás legelső szava, „harmadnapon” vagy a Jézus anyjának odavetett mondat: „nem jött el még az én órám“. Ugyanezt mondta egyszer Jézus a testvéreinek, amikor arra biztatták, „tedd ismertté magadat a világ előtt”. Ezt utasítja el Jézus azzal, hogy „még nem jött el az ő órája“ (Jn 7:6-8).

S amikor azon a bizonyos utolsó estén megmosta búcsúzóul a tanítványai lábát, akkor tudta, hogy „eljött az ő órája, hogy e világból az Atyjához menjen“ (Jn 13:1). Jézus „órája“ az ő szenvedésével és halálával jött el. S ha már a halálát emlegetjük, akkor viszont a „harmadnapon“ szó használata is érthető. Hiszen ezt jövendölte Jézus, hogy Jeruzsálembe kell mennie, és meg kell halnia, de „harmadnapon“ feltámad.

2.      Mik a történet tanúságai?

Mi tehát mindannak a tanúsága, ami a galileai Kánában történt? János a történet elbeszélése után egy mondatba foglalja össze a lényeget: „Ezt tette Jézus első jelként… így jelentette ki dicsőségét és a tanítványai hittek benne.“ (Jn 2:11).

Egyrészt tehát, azt akarja itt érzékeltetni János evangélista, hogy Kánában még nem jött el Jézus órája, de már elindult a cél felé. Isten terve Jézus által maradéktalanul jutott el céljához, hogy tudniillik halálával is Őt dicsőítse. Ebben állt a legnagyobb dicsősége. És harmadnapon feltámadt, ahogy Isten azt is megtervezte. Pál apostol ezt egy gyönyörű himnuszban így fogalmazta meg: „megalázta magát és engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthaláláig. Ezért felmagasztalta őt Isten mindenek fölé... hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon...“ (Fil 2:8-9)

Nos, Kánában ezzel a halál és a feltámadás felé induló Jézussal van dolgunk. Aki ma is azt kérdezi tőlünk, hogy így hiszünk-e benne? Készek vagyunk-e térdet hajtani előtte?

Másrészt azt is érzékeltetni akarja az evangélista, hogy az emberi sürgés-forgás, vigalom és öröm közepette sem adta föl Isten egy pillanatra sem a tervét. Bármikor rábízhatjuk magunkat Jézusra, mert ő tudja egyedül és biztosan a célt, s azt soha szem elől nem téveszti. Vagy, ahogy azt Pál apostol írja: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, el is végzi azt a Krisztus Jézusnak napjára.“ (Fil 1,6) Isten akkor is dolgozik bennünk, amikor „szünetet tartunk“ vagy úgy érezzük, hogy valami sokkal fontosabbal és előnyösebbel kell foglalkozni. Kánai tettével Jézus mintha csak illusztrálná a máskor mondott szavait: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.“ (Jn 5:17). Így reménykedhetünk mi is Abban, Aki közöttünk, a hétköznapjainkban is fáradhatatlanul dolgozik. Hadd tegyem hozzá halkan, hogy ebben a gyülekezetünkben is! Ez hitünk és tapasztalatunk. Legyen Istennek hála érte!

Harmadszor azt is világossá akarja tenni számunkra János evangélista, hogy Jézus csodái nem öncélúak, hanem olyan jelek, amelyek önmagukon túlmutatnak. A galileai Kánában csoda történt, de magáról a csodatettről semmit nem mond el nekünk az evangélium. Jézus semmiféle „varázsszót“ nem mond, nem is tesz semmit. A szolgálók megtöltik a rituális tisztálkodásra szolgáló hatalmas kőedényeket, s aztán csak a násznagy szavaiból tudjuk meg, hogy jobb minőségű borrá változott a betöltött víz, mint az azelőtt elfogyasztott. Sőt Jézus még utólag sem magyarázza meg a tettét! Ami azt jelenti, hogy Jézus titkon, emberek szeme elől elrejtetten végezte el a csodát. S nekem itt azt jut eszembe, hogy mielőtt Isten megteremtette volna Évát, „mély álmot bocsátott az ember-Ádámra“ (1Móz 2:21). Isten teremt, s amikor ő teremt, az embernek, Ádámnak nem kell feltétlenül bekukucskálnia a kulcslyukon az ő műhelyébe. Isten magának tartja fenn a teremtés jogát, anélkül, hogy az ember belekotnyeleskedne. Isten megtartja magának egyszer s mindenkorra a teremtés titkát is.

Jézus Kánában is valami újat teremt. S ha arra gondolunk, hogy mindezt lakodalomban teszi, akkor akaratlanul is eszünkbe jut, hogy amikor Jézus az Isten országáról beszélt, akkor azt egy nagy lakomához hasonlítja, amelyre Isten az örökkévalóságban hív bennünket. Ahol majd a hazatért tékozló fiak új ruhát kapnak, számukra az apa levágja legkövérebb tulkát és vég nélküli lesz a „menyegző“. Mert a kánai menyegzőnek ugyan – a sok bor ellenére is –, egyszer mégiscsak vége szakadt, de az Isten országában öröké tart majd az örvendezés.

Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak adja a megtört kenyeret, amelyről azt mondja, hogy ez az ő teste, s a megáldott kelyhet is adja nekik, amelyről azt mondta, hogy az pedig az „új szövetség vére“. Erre mondták a tanítványai, hogy „most tudjuk, és hisszük, hogy Te az Istentől jöttél“ (Jn 16:30) Ami tehát Kánában amolyan félig titokzatosan történt, azt élhetjük át nyilvánosan minden úrvacsoravételekor. Az úrvacsora is „hitünk titka“, mert benne és általa Isten újat teremt: minden akadályt, amelyet bűneinkkel mi gördítettünk az ő útjába, félretesz és megköti velünk, a megbocsátottakkal, az „újszövetséget“. Több azért az úrvacsora puszta jelnél. De arra nincs szüksége, hogy emberi szóra változzék át valamiből valamivé. Az egész Isten szövetségi jóindulatának bizonyítéka, amit úgy is kell hálásan elfogadnunk!

Végül, a legnagyobb csoda az, hogy Jézus, a meghívott, vendégül látja meghívóit. Mintha csak azt mondta volna: Íme, minden kész! Egyetek és igyatok, mint az én vendégeim. S ebben a szelíd, hívogató gesztusban mutatkozik meg az ő dicsősége. És mi most megtanultuk, hogy Kánában nem is azon volt a hangsúly, hogy hogyan, hanem, hogy miért, mi célból történt a csoda? Azért, hogy mi, mai tanítványai is higgyünk Benne. Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.09.11. Bonyhád)