C.H. Spurgeon egy alkalommal azt mondta, hogy "a kálvinizmus maga az evangélium". Ez alatt nem azt értette, hogy csak a kálvinisták hirdetik az evangéliumot, vagy hogy mindaz, ami történetileg a kálvinizmushoz kapcsolódik, az evangéliumnak is része. Spurgeon nem ekkleziológiai, hanem szoteriológiai értelemben volt kálvinista. Vagyis nem a kálvinizmus egyházias megvalósulását, hanem a kálvinizmusnak az üdvösséggel kapcsolatos teológiai hagyományát tartotta az evangélium legtisztább kifejtésének.

A kálvinizmus öt pontja a 17. századi dordrechti zsinaton született, mint a Biblia kegyelemről szóló tanításának egy megfogalmazása. Az öt pont eredetileg nem összefoglalás, hanem reakció volt. A zsinat az arminiánusok öt pontját cáfolta meg másik öt pontban; a dordrechti zsinat öt pontja azóta mégis a kálvini teológia összefoglalásaként vált ismertté. Ez nem is olyan nagy baj, hiszen ezek a pontok rávilágítanak azokra a határvonalakra, melyek az egyedül kegyelemből való üdvösséget elválasztják a megváltás olyan értelmezéseitől, melyek a kegyelmet és az emberi érdemeket együtt tüntetik fel a megváltás okaiként. Spurgeon szerint az arminiánusok öt pontja a szabad akaratról, a kálvinizmus öt pontja viszont a szabad kegyelemről szól.

1. Teljes romlottság. Az ember a bűneset óta annyira rabjává vált a bűnnek, hogy Isten újjászülő kegyelme nélkül nem képes Isten tetszésére élni, és nem képes válaszolni sem az evangélium hívására. Az emberben tehát nincs meg a természetes képesség a hitre sem, a hit Isten különleges kegyelmi ajándéka a bűnösnek.

2. Feltétel nélküli kiválasztás. Mivel minden ember rabja a bűnnek, és magától nem képes Istent választani, Isten maga választ ki embereket az üdvösségre. Ennek nem bennünk, hanem Benne van az oka. Nem azért választ ki az üdvösségre, mert valami jót lát bennünk, vagy mert előre látta, hogy mi Őt fogjuk választani, hanem azért, mert megkönyörült rajtunk. Választásában nincs személyválogatás, vagyis a kiválasztásnak nincs semmilyen bennünk lévő feltétele.

3. Korlátozott megváltás. Isten kegyelme Krisztus halála által lehet a miénk. Amikor Krisztus meghalt bűnösökért, ő nem általánosságban halt meg értük, hogy később derüljön ki számára, kik is azok, akiket megváltott (illetve lesz-e egyáltalán ilyen), hanem konkrétan azokért halt meg, akiket Isten a világ teremtése előtt neki adott. Az ő számukra nem csak lehetővé tette az üdvözülést, de halálával garantálta is azt.

4. Ellenállhatatlan kegyelem. Ha Isten pusztán csak hívást intézne a bűnös emberhez, az ember teljes romlottsága miatt ellenállna ennek a hívásnak. Ahhoz, hogy Isten kegyelme célba érjen, ellenállhatatlanul kell hívnia a bűnöst. Az ellenállhatatlan kegyelem Istennek az a belső hívása, mellyel újjászül és hitet ajándékoz az ellene lázadó bűnösnek.

5. Mindvégig való állhatatosság. Azok, akik valóban újjászülettek és hitre jutottak, mindvégig meg is maradnak ebben az állapotban. Isten nem végez félmunkát: mindazokat, akiket Jézus követőjévé tett, meg is őrzi a dicsőségbe vezető úton.

A kálvinizmus öt pontja tehát úgy beszél az emberekről, mint akik Isten kegyelme nélkül teljesen ki vannak szolgáltatva saját szívük bűnös indulatainak; Istenről pedig úgy, mint aki képes megmenteni bűnös embereket, és ezt újból és újból meg is teszi. Az irányítást viszont Isten nem adja soha az ember kezébe: a kegyelem mindig szabad, szabad még az emberi szabad akarattól is. Az evangéliumnak ez az értelmezése megalázza az embert, és megdicsőíti Istent. Soli Deo gloria – mondja Kálvin.