JÁNOS EVANGÉLIUMA SOROZAT (10.)

A Betesda tavi gyógyítás

Olvasmány: Jn 5,1-18.

„A zsidók ezért üldözni kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. Ezért aztán a zsidók még inkább meg akarták ölni, mert saját Atyjának is nevezte Istent, és így egyenlővé tette magát az Istennel.” Jn 5,16-18.

A János evangéliuma első négy fejezete az alapvetés volt. Az evangélista az előző fejezetekben tudatta, hogy kivel találkozott és találkozhat Jézusban az ember (1. rész), és mit jelent megjelenése. Benne, általa és vele egy új korszak kezdődött el, a kegyelem és igazság kora. A törvényeskedés és a templomi áldozatok bemutatásának az ideje lezárult (2. rész). Az örök élet ajándéka, amely után sóvárog az ember, az egész lényének megújulását munkáló Lélektől való, és hit által adatik (3. rész). Ez a hit Jézus személye iránti feltétlen bizalom, amely nem a csodák, hanem szava alapján támad. A kijelentés hírnöke bárki lehet, akár egy asszony is (4. rész). Jézus munkájának színhelye változó, ő Samária keverék népének, a pogányoknak és minden élő embernek szabadítója, a világ Megváltója.

Jézus, ahogyan halad előre messiási munkája betöltésében, egyre inkább összeütközik népe vezetőivel, majd végül kénytelen nyilvános munkáját megszakítani, elrejtőzni és rejtve maradni az ő „órája” elérkezéséig. Az 5. résszel kezdődik el az evangélium keretén belül az a szakasz, amelyben a messiási jelekhez fűződő önkijelentéseit ellenségesen fogadják népe körében. Egyre inkább világossá válik, hogy az út, amelyre rálépett, és amelyen jár a kereszthez visz.

A Betesda tavi gyógyítás története Jeruzsálemben játszódik, egy zsidó ünnepen, amelyet János evangélista nem nevez meg pontosan. A történet érdekessége, hogy szombaton történik. Modern archeológusok a Szent Anna keresztes templom mellett találták meg ennek a fürdőnek a maradványait. Az ásatások szerint a fürdőt négy oszlopcsarnok zárta négyszögben körül, egy ötödik pedig két részre osztva keresztbe szelte, pontosan úgy, ahogy János evangélista leírta.

A történet vége átvezet bennünket az elbeszélésből a párbeszédbe, amelyben a gyógyítás teológiai értelme teljesen kibomlik. A szombat korábbi említése itt válik majd fontossá. Szombaton törvénybe ütköző dolog volt ágyat szállítani. Jézus mégis engedélyezte ezt a cselekedetet. A vádlóihoz intézett válaszában Jézus először Atyjához hasonlítja magát. Mivel az Atya szombaton is munkálkodik, mint minden nap, így Jézus is megteheti. Jézus válasza miatt a helyzet még inkább kiélesedik.

A szombat megszentelésének és Jézus istenségével kapcsolatban felmerülő kérdések pontosan megegyeznek azokkal a kérdésekkel, amelyekkel maga János evangélista és az első keresztyének kerültek szembe a szomszédságukban élő zsidókkal folytatott párbeszédben. Tényleg Isten volt Jézus? Mit jelentett a szombat parancsa a zsidókból és pogányokból lett keresztény közösségek, gyülekezetek számára?

1.      A kegyes kegyetlenség vagy a szüntelen munkálkodó Isteni szeretet?

A betesdai vak meggyógyításának történetének megértéséhez Jézusnak ez a kijelentése adja meg a kulcsát: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17.) Tulajdonképpen ebben a mondatban benne van Jézus küldetése. De valami fontos dolgot tudunk meg itt az Atyáról is, aki nemcsak megteremtette a világot, hanem szüntelenül munkálkodik is benne. Az egyik nagy teológus azt mondta, hogy tulajdonképpen három hatalmas isteni ajándék létezik: a semmiből való teremtés, a bűnbeesett ember megváltása és a halottak feltámasztása. Ha szétnézünk magunk körül a világban, akkor a teremtés csodáját naponta átélhetjük és tapasztalhatjuk. Ha hittel fordulunk Istenhez, akkor azt is megértjük és naponta megtapasztalhatjuk, hogy kegyelmet, bűnbocsánatot és új életet ad az embernek, és ez soha nem szűnik meg, halad tovább az isteni mű.

Amikor Jézusban Isten emberré lesz és megjelenik ebben a világban, akkor egy új üzenet szólal meg a világban: Isten nem a régit újítja meg, hanem újat teremt benne. Jézus megszabadítja az embert a bűn rabságából, ezzel új teremtés kezdődik el. Jézus a vele való közösségbe hívja az embert: A felülről alászállt Isten szeretete, hogy felemelje és önmagával való közösségre, a fiúságra juttassa el az embert. Jézus az Isten szeretetéről szóló jó hírt, az evangéliumot hozza el az emberiség számára.

De abban az időben, amikor Jézus élt, ez egyáltalán nem volt ismeretes. Nem volt természetes, hogy Izrael népe körében elfogadják ezt az üzentet, amit Jézus hozott. A zsidók úgy értették Isten teremtését, hogy szigorú törvényszerűségek érvényesülnek a világban. Nem szabad változtatni a világ rendjét. Ha például a farizeusok egy vak embert láttak, akkor így imádkoztak: „Áldott az, aki igazán ítélt.” Ami azt jelentette, hogy a vak méltán viseli büntetését, mert Isten ítélete van rajta, áldjuk Istent érte, hogy ez az ember vak. Senki se gondoljon arra, hogy ezen az emberen változtatni lehet és szabad. A farizeusi gondolkodás szerint ugyanis minden betegség Isten büntetése. A betegen tehát nem szabad segíteni, mert bűnös! Isten akarja, hogy beteg legyen. Örök törvények vannak, amelyeket nem szabad érinteni, úgy kell hagyni a világot, amint van. Ez borzalmas gondolat. Ez a vakbuzgó és fanatikus vallásos  ember tévedése, aki nem érti sem Isten szeretetét sem Isten kegyelmét és újat cselekvő munkáját. A farizeusok vallásosságára nagyon jellemző ez a fajta „kegyes kegyetlenség”. Ez a „kegyes kegyetlenség” feszítteti Isten nevében keresztre az Isten fiát.

Jézus a hamis vallásosságnak ezt a korlátját töri át a Betesda tavánál: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!” Érezzük, amikor a történetet elolvassuk, hogy milyen áttörésről van itt szó, amit nem tud elfogadni az a világ, amelyikbe Jézus jött. Maga Keresztelő János is elbizonytalanodik egy alkalommal: „Te vagy az eljövendő, vagy mást várjunk? (Lk 7,19.) Jézus válasza: „Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik.” (Lk 7,22.)

A fanatizmus, a kegyes kegyetlenség gondolata Jézus tanítványait is megkísértette. János evangélista később leír egy történetet, amikor Jézust a tanítványai egy vakon született emberrel kapcsolatban kérdezik meg: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született.” (Jn 9,2.) Jézus világos választ ad: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3.)

Jézus leleplezi a farizeusi vallásosság „kegyes kegyetlenségét” és helyette szüntelen munkálkodó Isteni szeretetről tesz bizonyságot.

2.      Könyörtelenség háza vagy könyörületesség háza?

Ebben az összefüggésben lehet megérteni ezt a történetet. Jézus eljött ebbe a beteg világba, hogy meggyógyítsa, újjá teremtse. Jézus itt a történetben meglátogat egy beteg embert Jeruzsálemben a Betesda tavánál. A Betesda név magyarul azt jelenti: a könyörület háza. De valójában a könyörtelenség helye volt. Ennek a 38 éve beteg embernek mindenképpen az, mert hiába volt ott a remélt gyógyulás közelében, „nincs embere”, aki bevigye őt a vízbe. János leírja azt a legendát, amelynek nincs ugyan semmi bibliai alapja, de a zsidó néphagyomány megőrizte, hogy időnként Isten angyala szállt le és kavarta fel a medence vizét, s ilyenkor az elsőként vízbe lépő beteg meggyógyult. Valószínűleg arról lehetett szó, hogy a medence vízét valamilyen alulról feltörő gyógyforrás táplálta, amely azonban csak időnként tört fel. Mivel ez az esemény csak ritkán következett be, az ököljog érvényesült.

Jézus odamegy, ahol a könyörületesség házában a könyörtelenség, a „kegyes kegyetlenség” uralkodik. Kiválasztja a legnyomorultabb beteget, aki a legreménytelenebb helyzetben van, őt gyógyítja meg, de nem úgy, hogy a néphitben erősíti meg, hanem a maga módján, valóban a könyörületesség házává téve azt a helyet, ahol eddig csak könyörtelenség uralkodott. Jézus nem azt mondja ennek a 38 éve betegnek, hogy majd, ha az angyal megérinti a tó vizét, beviszi a vízbe, hanem egy kérdést tesz fel neki: „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6).

Első hallásra úgy tűnhet, hogy ez egy felesleges kérdés, hiszen hogyne akarna ez a szerencsétlen beteg meggyógyulni, különben miért is volna ott? Kétségtelenül így is lehetett ez eleinte. Kezdetben minden bizonnyal mindent elkövetett ez az ember, hogy bejusson a vízbe. De teltek a hetek, a hónapok és az évek, és vagy nem jutott be, vagy hiába jutott be, nem segített rajta az sem. Aztán lassan megszokta az állapotát, és így lett állandó lakója a tó oszlopcsarnokának. Az biztos, hogy az ember képes a legreménytelenebb helyzetet is megszokni. Ahogy meg lehet szokni az állandósult betegséget, vagy egy rossz szokást, úgy lehet megszokni a bűnt is. Vannak elítéltek, akik úgy megszokják a börtönt, hogyha le is telik a rabságuk ideje, gyorsan elkövetnek valamit, hogy újra visszakerüljenek a börtönbe.

Egyáltalán miért van szüksége Jézusnak a mi akartunkra? Nem elég az, hogy Ő akar meggyógyítani minket és képes is rá? Nos, valóban nincs szüksége Jézusnak a mi akaratunkra, Ő tőlünk függetlenül mindent megtehet, amit akar. Igazából nekünk van szükségünk arra, hogy akaratunk legyen. Hiszen csak az tudja Istennek alárendelni akaratát, akinek van akarata. Ő pedig, mint a tökéletes szeretet a legjobbat akarja nekünk.

Hiszen mivel is kezdődik ennek az embernek a gyógyulása? Azzal, hogy Jézus kimozdítja őt a közömbösség, a reménytelenség állapotából. Ez az ember már lemondott magáról. Lemondott arról, hogy valaha is egészséges ember lehet belőle. Jézus egyértelmű kérdésére nem is a konkrét választ, hanem a már jól megszokott panaszáradatát kezdi el mondani. Ilyen gonosz ez a világ, ilyen kegyetlenek és szívtelenek az emberek, nincs senkim, aki segítene rajtam, aki törődne velem stb. Ugye milyen ismerős szavak ezek, hányszor haljuk ma is ezeket a panaszokat sorolni a sok megkeseredet és reményvesztett embertől? Azzal, azonban, hogy Jézus szóba áll az emberrel, és az élete legfontosabb kérdésére tapint rá, kimozdítja őt megszokott és kényelmes helyzetéből. Eddig a földön feküdt és a földet nézte, most föl kell tekinteni arra, aki megszólította, s miközben szája még a régi nótát fújja, szemeit már Jézusra emeli. Gyökössy Endre a lélektan nyelvén fogalmazva azt mondja, hogy ez az a pillanat, amikor kapcsolópont támad a beteg ember és Jézus Krisztus között.  Ez az ember kénytelen kinézni önmagából, levenni a tekintetét magáról és észrevenni azt a valakit, aki kérdést intéz hozzá, de aki parancsol is: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj.” (Jn 5,8.) És nem a vizek mozdulnak meg, hanem az ember lelke, hogy engedelmeskedjék a teremtő szónak: „És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.” (Jn 5,9.)

3.      Törvény vagy evangélium?

János evangélista nem véletlenül jegyzi meg a gyógyítás történet leírásának végén ezt a mondatot: „Aznap pedig szombat volt.” (Jn 5,9.) A záró versekben a törvény és az evangélium összeütközését látjuk. Jézus korában sokan, főként a törvénytudók és a farizeusok úgy gondolták, hogy az ember van a törvényért. S íme, jön valaki, aki kimondja és gyakorolja is, hogy a törvény van ez emberért.

Jézus nemcsak meggyógyította ezt a 38 éve beteg embert, hanem külön azt is megparancsolta neki, hogy vegye fel az ágyát és úgy menjen haza. Jézus itt Isten szeretetét akarja demonstrálni a világ számára, az ünnep, a szombat nap igazi lényegét megmutatni. Ez az ember, aki most Jeruzsálem utcáin, szombatnapon viszi az ágyát, azt demonstrálja, hogy Isten a Teremtő, ő az, aki életet ad. A szombatnap kezdetben az Istennel való ünneplés alkalma volt, amikor azért nem végeztek munkát, mert örvendeztek és hálát adtak a Teremtőnek, aki az életet adta. Az ágyát cipelő meggyógyult beteg a Teremtő és életadó Istenről tesz bizonyságot. Jeruzsálem utcáin azonban sokan megbotránkoznak ezen. Az Istenben való hála és örvendezés helyett a mozdulatlanságnak és a mozdíthatatlanságnak az ünnepe lett a szombat. Nemcsak a Betesda tavának vize mozdulatlan, és nemcsak a víz partján fekvő betegek mozdulatlanok, de megmerevedett és élettelenné lett a zsidók törvényvallása is. Van ennek a történetnek egy olyan szimbolikus értelmű magyarázata, amely szerint a történetben a beteg ember a zsidó népet jelképezi. Az öt oszlopcsarnok, Mózes öt könyve, vagyis a törvény, amelyen „elfekszenek” az emberek. A 38 év az az idő, amit Izrael népe a pusztában töltött, illetve az a 38 évszázad, ami Jézus nélkül telt el. Jézus megjelenésével kezdőik el az újszövetség, vagyis az evangélium ideje.

A zsidók figyelmeztetik a meggyógyult embert, hogy nem szabad vinnie az ágyat, mert szombat van. Szombatnapon a tilos munkák közé tartozik használati tárgyak egyik helyről a másikra való hordozása és szállítása. A szombatnapi munkatilalmat a misnában a „Sabbát” traktátus szabályozta. A 39 tiltott munka közé tartozott a használati tárgyak szállítása egyik helyről a másikra: „Aki szombatnapon használati tárgyat visz egyik területről a másikra, az bűntetendővé válik, akár nagy, akár kicsi használati tárgyakról van szó.” Olyan szigorú tilalom volt ez, hogy a farizeusok szombatnapon nyakukra kötötték a zsebkendőt és szájukkal fogták meg a pénzt, mert akkor nem hordoztak terhet, különben a zsebkendő és a pénz is olyan tárgynak számit, aminek kézben való hordozása a szombatnak megszegését jelentené.

A betesdai gyógyítást és a hozzá fűzött parancsot a zsidók a szombat nyilvános megszegésének minősítették, amire a törvény szerint halálbüntetés jár. Jézus ellenségei szerint, a templom megtisztítása után, ez már a második halálra méltó bűn, amit Jézus elkövetett a törvényvallás ellen.

Jézus válaszában ez ellene felhozott vádakat még egy kijelentésével tetézi meg: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” (Jn 5,17.) Azt, hogy Isten szombaton is munkálkodik, a farizeusi teológia is elfogadta. De a farizeusok csökönyösen ragaszkodtak ahhoz az álláspontjukhoz, hogy Isten pontosan betartja a maga által emelt korlátokat, tehát Isten kötve van a saját maga által adott törvényhez. Ha Isten mégis cselekszik valamit, pl. az élet adása és elvétele is ilyen Istennek tulajdonított cselekedet, akkor ezt a zsidó gondolkodás nem azzal magyarázza, hogy Isten „ura a szombatnak”, tehát felette áll a törvénynek, hanem azzal, hogy Isten a saját telkén belül munkálkodik. Ugyanis a törvény magyarázata szerint csak az számít teherhordozásnak, amit az ember a saját telkén kívül tesz. Csak az a munka tiltott, ami az ember saját testén kívül végez. Istennek saját telke az egész világ, tehát az Ő munkálkodása nem megszegése a szombattörvénynek. Jézustól távol áll az ilyen mesterkélten kiagyalt gondolkodás. Isten ura a szombatnak is, ezt világosan kijelenti Jézus: „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért, tehát az Emberfia ura a szombatnak is” (Mk 2,27.) Isten szombat napon is Isten, azaz teremtő és megmentő, életet adó, ítéletet tartó Isten, Jézus pedig osztozik ebben az isteni munkában. Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, református lelkész (2011.11.06. Bonyhád)