Miért gyakoroljuk az egyházfegyelmet?

Olvasmány: 2Kor 13,1-13.

„Régóta azt gondolhatjátok, hogy mentegetőzünk előttetek. Mi azonban Isten színe előtt a Krisztusban beszélünk, mindezt pedig, szeretteim, a ti épülésetekre. Félek, hogy viszálykodás, irigység, harag, önzés, felfuvalkodás, pártoskodás lesz köztetek, úgyhogy amikor odamegyek, ismét megaláz engem az én Istenem nálatok, és megsiratok sokakat azok közül, akik korábban vétkeztek, és nem tértek meg abból a tisztátalanságból és kicsapongásból, amelyet elkövettek.” 2Kor 12,19-21

A mai igerészünk a 2. Korinthusi levél végéről való. Azt látjuk, hogy Pál apostol nagyon szereti ezt a korinthusi gyülekezetet, még annak ellenére is, hogy sokan ellene fordultak és súlyos vádakkal illeték őt. A gyülekezet iránt érzett szeretete azonban még nem ok arra, hogy szemet hunyjon a bűnök fölött. Sőt éppen a korinthusiak iránt érzet őszinte szeretete ösztönzi Pált arra, hogy a bűnösöket megintse. Nem a sértődöttség, a harag, a személyes bosszú vezérli őt, hanem az a célja, hogy a korinthusiak felépüljenek Jézus Krisztusban. Amikor Pál kemény szavakkal inteni és fegyelmezni igyekszik a korinthusiakat, azt szeretné elérni, hogy visszatérjenek az igaz evangéliumhoz, hogy a bűnt valóban bűnnek ismerjék el és megvallják azt. Amikor Pál az egyházfegyelmet gyakorolja, nem rombolni akarja a gyülekezetet, hanem építeni.

Keresztyén körökben sokat hallani a gyülekezetépítésről. Lelkipásztorok, gyülekezetvezetők, presbiterek számára különböző konferenciákat szerveznek ebben a témában. A gyülekezeti tagok között is vannak olyanok, akik keresik a helyüket, keresik azt az „igazi jó” gyülekezetet ahol szolgálhatnak, ahol részt vehetnek a gyülekezetépítés munkájában. De mitől lesz egy gyülekezet „jó gyülekezet”? Vannak, akik szerint színvonalas modern zenére van szükség. Vannak, akik a házi csoportok szervezésében látják a megoldást. Vannak, akik szerint az istentiszteleti helyiség kinézetétől és felszereltségétől függ sok minden.  És még sorolhatnánk több ilyen ötletet.

A reformátorok négy dolgot határoztak meg az igaz egyház kritériumaként. Ott van egyház, ahol az igét hirdetik, az sákramentumokat kiszolgálják, a diakóniát és az egyházfegyelmet gyakorolják. Mi most ezt az utóbbit, az egyházfegyelem gyakorlását vizsgáljuk meg részletesebben. Az egyházfegyelemről beszélni nem igazán népszerű dolog ma. Sok keresztyén ember igyekszik is kerülni ezt a témát. Mi azonban legyünk elég őszinték és bátrak ahhoz, hogy feltegyük magunknak a kérdést: mit mond a Szentlélek a mai napon nekünk, a Bonyhádi Református Gyülekezetnek, az egyházfegyelem gyakorlásáról?

1.      Nevén nevezni a bűnt.

„Félek, hogy viszálykodás, irigység, harag, önzés, felfuvalkodás, pártoskodás lesz köztetek, úgyhogy amikor odamegyek, ismét megaláz engem az én Istenem nálatok, és megsiratok sokakat azok közül, akik korábban vétkeztek, és nem tértek meg abból a tisztátalanságból és kicsapongásból, amelyet elkövettek.” (2Kor 12,20-21). Pál őszintén megvallja, hogy félelem van benne, amikor a korinthusiakkal való személyes találkozásra készül. Ennek a félelemnek az oka, hogy Pál nem olyannak fogja találni a gyülekezetet, amilyennek szeretné. Pál nem azért szeretne hozzájuk menni, hogy fegyelmezze őket, hanem, hogy szolgáljon közöttük és az evangéliumot hirdesse nekik. Mivel azonban komoly bűnök vannak jelen a korinthusiak életében, ezért Pál ezeket a bűnöket nevén nevezve mégis a fegyelmezéssel kell, hogy kezdje munkáját.

A Pál által nevén nevezett bűnök két téma körül csoportosíthatók. Az első csoportba tartoznak a „viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, felfuvalkodás, pártoskodás”, ezek egy megosztott gyülekezet jellemzői. A másik csoport a „tisztátalanság, paráznaság, kicsapongás”, ezek pedig a szexuális bűnök köre.

Nézzük először az első csoportot. A rágalmazást és a vádaskodást is említi itt az apostol. Mi talán sokszor ezt a kettőt nem is vesszük annyira komolyan, nem kezeljük igazán bűnként. Nem, mintha nem tartanánk rossz dolognak, csak éppen, amikor mi is rágalmazunk vagy vádaskodunk, nem gondolunk arra, hogy valóban mit teszünk. Az első kifejezésben a „rossz beszéd”, a másodikban a „sugdolózás, fecsegés” jelentéstartalom a hangsúlyos. A kettő együttes jelentése egyértelmű: valakiről rosszat mondunk a háta mögött. A rágalmazás, a vádaskodás lelkülete pusztító. Egy ókori mondás szerint három személyt tesz tönkre: azt, akit rágalmaznak, azt, aki rágalmaz, valamint azt, aki meghallgatja a rágalmazást. Jó lenne eljutnunk oda, hogy, amikor valaki rágalmazni, vádaskodni kezd, azt tudjuk mondani: ne folytasd, erre nem vagyok kíváncsi. Beszéld meg a dolgot előbb az illetővel.

Szükséges, hogy ebben a tekintetben is helyre tegyen minket Isten igéje. Mi sokszor ciki dolognak érezzük valakitől megkérdezni, hogy igaz-e a rossz, amit róla terjesztenek, vagy ciki dolog valakit szembesíteni a saját bűnével. Esetleg kegyesen arra is hivatkozunk, hogy nem akarjuk megbántani az illetőt, de ugyanakkor meg másoknak nyugodtan elmondjuk, mintha azzal nem bántanánk meg.

Ha mi Krisztushoz tartozunk, ha az ő egyházának tagjai vagyunk, kötelezzük el magunkat arra, hogy senkiről többet rosszat nem mondunk, és ha rosszat hallunk, szeretettel megkérdezzük a testvért, hogy beszélt-e már az illetővel.

A bűnök másik csoportja a szexuális bűnök. Ide sorolandó a „tisztátalanság, kicsapongás, paráznaság”. Míg a rágalmazást és a vádaskodást nem vesszük komolyan, addig a szexuális bűnök esetében az a nagy baj, hogy keresztyén körökben egyáltalán nem beszélünk róla. Szégyen még csak említeni is. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a probléma ne lenne jelen, csak nem beszélünk róla. Ha valamiről nem beszélünk, az még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Sőt annál nagyobb a kísértésnek az ereje, hiszen a bűn az elrejtettségben tud igazán erőt venni rajtunk.

Pál nem tesz különbséget a bűnök csoportjai között. A gyülekezetben a megosztottság ugyanolyan pusztító, mint a paráznaság. Mind a kettőt nevén nevezi az apostol, mivel attól tart, hogy a korinthusiak közül többen nem tértek meg ezekből. Pál vágya a gyülekezet építése, ezért nevezi nevén a bűnt és gyakorolja az egyházfegyelmet.

2.      Szembesíteni a bűnöst a bűnével.

„Előre megmondtam, most is előre mondom, mint másodszori ottlétemkor, és most távollétemben is azoknak, akik előzőleg vétkeztek, de a többieknek is, ha még egyszer elmegyek, nem leszek kíméletes.” (2Kor 13,2). Úgy tűnik a korinthusiak nem tértek meg a bűnből, ezért Pál ottlétekor majd szembesíteni fogja a bűnösöket helyzetükkel és fellép ellenük. Pál éles gúnnyal folytatja a gondolatmenetét: „minthogy annak bizonyítékát keresitek, hogy általam valóban az a Krisztus szól, aki veletek szemben nem erőtlen, hanem hatalmas köztetek.” (2Kor 13,3). A levél korábbi részeiből kiderül, hogy a korinthusiak, a hozzájuk érkező álapostolok munkálkodása nyomán, lenézik az apostolt, akinek testi megjelenése gyenge, retorikai képessége szánalmas. Hogyan szólalhatna meg ezen az emberen keresztül a mindenható Jézus Krisztus? Azt várják Páltól, hogy jelekkel, csodákkal bizonyítsa, hogy valóban Krisztus szól általa. Pál kész ezt bizonyítani, de nem úgy, ahogy a korinthusiak várják. A Krisztus ereje nem a csodákban fog megnyilvánulni, mondja Pál, hanem abban, hogy keményen fellép a meg nem térő bűnösök ellen.

Erőre van szükség, hogy valaki megintse testvérét. Milyen alapon, milyen felhatalmazással, milyen erővel tehetjük ezt meg? Egyedül Jézus Krisztus által, aki „megfeszíttetett erőtlenségében, él az Isten hatalmából.” Ő a felhatalmazás, a tekintély, az elkötelezés arra, hogy szeretetből, de ha kell, szinte kíméletlenül, nevén nevezzük a bűnt, és szembesítjük vele a benne élőt. Pál ugyanígy erőtlen a korinthusiak között, és mégis úgy dönt, hogy Jézussal együtt elég erős arra, hogy ne nézze el a bűnt a Krisztus testében. Int, sőt ha ez nem jár eredménnyel a többszöri megintés a tanúk előtt, egészen a gyülekezetből való kizárásig megy el.

Nem szívesen hallunk ilyen dolgokról a mai liberális társadalmunkban. Pedig ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a gyülekezet épülni tudjon a Krisztusban. A dolognak két oldala van. Egyrészt az egyház valóban mindenki előtt nyitott. Isten szeretetét és Krisztus kegyelmét mindenkinek hirdetjük. Krisztusban valóban minden bűn bocsánatot nyer. A másik része azonban az evangélium üzenetének arról szól, hogy Isten az ő megváltott gyermekeit szent és tiszta életre hívta el. Ezért meg kell tanulnunk élni a nekünk adott erővel, felhatalmazással és a Krisztus által meg kell inteni a vétkező testvérünket.

3.      Megpróbálni önmagunkat.

„Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e? Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? (2Kor 13,5). Az emberben csak az a felismerés hoz igazi változást, amire ő maga eljutott, és nem az, amit más mondott neki. Önmagunk megvizsgálása mindig is része volt Isten gyermekei életének. Az önvizsgálat ott kezdődik, amikor tudatosan állunk oda Isten elé. A bibliai önvizsgálat nem az emberből indul ki, nem is más embert vagy társadalom által elfogadott értéket tesz meg mércének. „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján.” (139.Zsoltár 23-34).

Pál megkérdezi a korinthusiakat: „Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? (2Kor 13,5). Ez tehát a próba tétje. Ha nem ismerik fel, ha nem tudják, akkor nem tartoznak Hozzá. Akkor nincsenek hitben. Ha nem bizonyosak, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus él bennük, akkor nincs mit vizsgálni. Pál azonban tudja, hogy Krisztus bennük van. Ő hirdette nekik az evangéliumot, amikor szívükbe fogadták Isten üzenetét. Ha pedig ezt valóban felismerik, akkor megtérnek a bűnből, mert ez lenne az önvizsgálat célja és értelme.

Kedves testvéreim, gondoljuk végi mi is, ha Krisztus valóban bennünk van, ha általa a mi testük a Szentlélek templomává lett, akkor miképpen élhetnénk és maradhatnánk meg a bűnben? Akkor nem kellene-e nekünk is megutálni a rágalmazást, a vádaskodást, a viszályt, a haragot, az önzést, a tisztátalanságot, a paráznaságot, a kicsapongást. Ha megvizsgáljuk magunkat Isten színe előtt és felismerjük, hogy Krisztusban vagyunk, akkor ez arra kötelez, hogy befejezzük a rossznak cselekvését.

Pál apostolhoz hasonlóan nekünk is az a vágyunk, és azért imádkozunk, hogy a gyülekezetünk épüljön Jézus Krisztusban. Készek vagyunk tenni is ezért?!

Készek vagyunk-e (1.) nevén nevezni a bűnt, saját bűneinkkel kezdve a sort? Letenni a rágalmazást és a tisztátalanságból megtérni?

Készek vagyunk-e (2.) szembesíteni a bűnöst a bűnével, és elfogadjuk-e, ha minket intenek meg hitbeli testvéreink. El tudjuk-e ezt szeretetben hordozni?

Készek vagyunk-e (3.) megpróbálni önmagunkat? Gyakoroljuk-e az önvizsgálatot Isten előtt. Készek vagyunk-e napi rendszerességgel elcsendesedni Isten előtt?

Isten Szentlelke cselekedje, hogy mindez a mi épülésünket és a gyülekezet Krisztusban való felépülését szolgálja! Ámen.