Efézus: a szolgálatba beletemetkező egyház képe

Olvasmány: Jel 2,1-7

„Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” Jel 2,3-5.

Kedves testvéreim! Református bibliaolvasó kalauzunk szerint a következő hetekben a napi ige a Jelenések Könyvéből lesz előttünk. Ennek a könyvnek az elején található hét levél, amelyek az ókori Kis-Ázsia hét városának keresztyén gyülekezeteihez vannak címezve. Ezt a hét levelet szeretném a mai vasárnappal kezdve végigmagyarázni. Vizsgáljuk meg egyenként ezeket a leveleket, s beletekintve az adott város gyülekezetének életébe vonjuk le a szükséges tanúságokat a magunk gyülekezete számára.

A Jelenések Könyve nem könnyű olvasmány. Ahhoz, hogy ezeknek a Jelenések Könyvében található leveleknek az üzenetét helyesen értsük és a tanúságokat magunkra tudjuk vonatkoztatni, úgy gondolom, néhány dolgot szükséges bevezetésképpen tisztázni.

Ez a könyv nemcsak sorrendben, de időrendben is a Biblia utolsó irata. Az Úr Jézusnak a kinyilatkoztatásairól szól ez a könyv, az ún. Jelenések Könyve, amelyet az idős János apostol jegyzett le, Patmosz szigetére való száműzetése idején. Nem hét pecséttel lezárt könyv, mint ahogy azt sokan gondolják, hanem egyszerűen csak olyan nyelvezetet használ, olyan előképekben vagy típusokban és jelekben mutatja be nekünk az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelével összefüggő dolgokat és eseményeket, amelyeket mi nehezen értünk. A könyv eredeti neve apokalipszis, ami azt jelenti: leleplezés. Vagyis a szerző leleplezi előttünk az utolsó idők titkait. Az üzenet szimbólumok, jelképek, nehezen érthető kavargó jelenetek segítségével van megfogalmazva, azért, hogy ha kívülállók kezébe kerül, ne értsék.

Az apokalipszis, mint műfaj ismert volt az ókori világban. Amikor egy-egy őrült zsarnok került hatalomra, vagy önmagát imádó világbirodalom hatalmaskodott népek és nemzetek felett, Isten népének ezekben az időkben is szüksége volt vigasztalásra. Ezeket az üzeneteket a próféták olyan szimbólumok segítségével fogalmazták meg, amelyeket csak a beavatottak értettek.

János apostol is egy ilyen korszakban ír. Az első század végén, a véres keresztyénüldözések idején, amikor Domitianus császár a világ ura, aki mindenkitől szigorúan megköveteli a császárkultusz gyakorlását, keresztyén mártírok ezreit végzik ki. Az apostolok közül Péter és Pál is már vértanúságot szenvedtek, csak János maradt életben, akit egy lakatlan szigetre száműztek. Az üldözött keresztyéneknek nagy szükségük van a vigasztaló szóra, nekik írja János ezt a könyvet, olyan nyelvezettel, amit a külvilág nem érthetett, de a címzettek igen. Ezért a könyvet úgy tekinthetjük, mint egy vigasztaló, lelki-gondozó iratot. Tehát nem a végidők történelem könyvét tartjuk a kezünkben. Ezért áll a könyv elején és a végén is ugyanaz a mondat: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük.” (Jel 1,3 és 22,7).

Az egész Jelenések Könyvét végigvenni egy izgalmas, de nagyon hosszú sorozat lenne. A célunk most csak ennek a hét kis-ázsiai gyülekezetnek szóló levél áttekintése, azért, hogy képet kapjunk az első század végén élő keresztyének életéről. Mind a hét levél egy-egy ilyen tükör lehet a számunkra, amelybe, ha őszintén tekintünk bele, sok mindent felismerhetünk, ami segíthet nekünk a gyülekezeti életünk megújulásában.

Efezus: A szolgálatba beletemetkező egyház képe.

Efézus abban az időben, mikor a Jelenések Könyve keletkezett, gazdag kereskedő város volt. Az Ázsia nevezetű római provinciának legnagyobb városa. Itt volt az ókori világ hét csodájának egyike: az efézusi Artemisz templom, melynek aranyból, ezüstből ötvözött kicsinyített képmását a világ minden részéből ideérkező zarándokok, utazók emlékül vitték széjjel a világba. Pál majdnem két évet töltött itt, sokan tértek meg, így az efézusi keresztyén gyülekezet nagyon megerősödött. Levelet is írt Pál apostol ehhez a gyülekezethez.

Később János apostol is itt működött az efézusi gyülekezetben, s a hagyomány szerint Jézus édesanyja, Mária is itt élt időskorában.

Az efézusi gyülekezet vezető szerepet játszott az első századi keresztyénség életében. Nem véletlen, hogy az első levél ennek a gyülekezetnek szól. A feltámadott Krisztus, amikor ezt a gyülekezetet megszólítja, a dicséret szavával kezdi mondanivalóját. Ez a jó pedagógiai módszer. Sok dicsérnivalót talál Jézus ennek a gyülekezetnek az életében. Olvasunk a gyülekezet fáradozásairól, állhatatosságáról, hogy ragaszkodtak a tiszta tanítás megőrzéséhez.  Vagyis az efézusi gyülekezet egy tevékeny, sok szolgálatot végző, hitben állhatatos közösség volt. Gyakorolták az egyházfegyelmet, és a sokféle szolgálat terhét hordozták. Mondhatjuk tehát, hogy van mit tanulnunk az efézusiaktól. Egy nagyon élénk, lelkes, dinamikusan növekvő, nagyon egyenes, meg nem alkuvó, világos tanítást adó közösség lehetett az efézusi gyülekezet.

A kép teljességéhez hozzátartozik az is, amit ennek a levélnek a további részében olvasunk. Jézus nemcsak dicséretet mond erről a gyülekezetről, hanem komoly figyelmeztetésben és intésben is részesíti.

Minden gyülekezeti közösségnek van egy olyan oldala, amit szívesen mutogat: ami látványos, amit egy újságcikkben, gyülekezeti hírlevélben, évkönyvben meg lehet mutatni vagy faliújságra, hirdetőtáblára ki lehet tenni. De ez sok esetben nem a teljes valóság. A teljes kép meglátásához egy kicsit jobban bele kell néznünk az Ige tükrébe. Jézusnak az efézusi gyülekezet felé megfogalmazott panasza két kérdést is felvet a számunkra.

1. Milyen lelkülettel végezzük szolgálatunkat?

„De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet” (Jel 2,4). Hiába tehát a sok szolgálat, az állhatatos küzdelem és a sok teherviselés, valami még sincs rendben ennek a gyülekezetnek az életében. Valaki egyszer így fogalmazta ezt meg: Isten a szeretet cselekedeteit nem annyira nagyságuk, mint indító okuk szerint méri meg. Erre érdemes nagyon odafigyelni, mert minket is sokszor megtéveszt a mennyiség. Az Úr azonban, aki a szíveket vizsgálja, az indító okot nézi. Gondoljunk arra, amikor valaki egy vetélkedőn vagy egy sportversenyen vesz részt, sokat fárad és készül. Az indító ok azonban nemegyszer magamnak megszerezni a dicsőséget. Jézus, aki igazán ismer minket, aki tud a mi cselekedeteinkről, megvizsgál minket, nem annyira a cselekedetek nagysága szerint, mint az indító ok alapján.

Amire az efézusiakat figyelmezeti Jézus az az, hogy az első szeretetet elhagyták. „Az első szeretet” alatt nem azt a szeretetet kell érteni, amellyel a lelkünk akkor ragadja meg a Krisztust, amikor életünkben először ismerjük fel Isten szeretetének és üdvözítő kegyelmének nagyságát, amellyel a felébredt bűnös először ragadja meg az Urat, ismeri fel benne Megváltóját. Ez a szeretet lehet még nagyon önző és gyenge, tisztulásra és gyarapodásra van szüksége. Nem az időrendi elsőség az, amit az Úr az iránta való szeretetünkben keres, hanem a minőségbeli elsőség teszi az Úr számára értékessé az iránta érzet szeretetünket. Azt várja el Krisztus az övéitől, hogy Őt először és mindenekfelett szeressék. És ennek a szeretetnek a feladása éppen azokat fenyegeti, akik a szeretetben már nem „kezdők”, hanem már meggyökeresedtek. Az efézusi gyülekezet kísértése éppen abban van, hogy az Úrért való munkában, a szenvedések, tűrések, fáradozások és a gonoszok elleni harcban megfeledkeznek magáról az Úrról. Minden időnket, minden figyelmünket és erőnket az Úr ügye foglalja le, s észre sem vesszük, hogy emellett az Úr maga, az Ő szent személye hátérbe szorul, utoljára marad.

Kinek szolgálunk tehát!?

2. Kinek és mi célból szolgálunk?

Az efézusi gyülekezetről sok szépet lehet elmondani, de úgy tűnik, hogy közben levették a szemüket az Úrról. Minden szolgáló és áldozatot vállaló gyülekezet életében fenn áll az a veszély, hogy miközben sokat fáradoznak, a tanítás tisztaságáért küzdenek, igyekeznek állhatatosak maradni a szolgálatban, megfeledkeznek magáról az Úrról. Ez az állapot az, amikor már a feladatok vannak a középpontban. Valami felcserélődött. Van nagy aktivitás, van sok munka és fáradozás, vannak látványos eredmények is, de nincs meg az első szeretet. Vagyis már nem az Úr áll az első helyen. Nem az Úrért buzgólkodunk és fáradozunk, hanem magukért a faladatokért, a szolgálatokért. Már megy ez nekünk magunktól is, szoktunk mondani.

Márta és Mária evangéliumbeli történetéből eszünkbe juthat, hogy Márta is kapott dicséretet Jézustól: „Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal…” De elmarasztalást is: „Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle” (Luk 10,42). Márta sokra igyekezett, az Úrért munkálkodott, Mária azonban minden idejét, erejét, figyelmét magának az Úrnak szentelte.

Időnk, erőnk, figyelmünk, érdeklődésünk, szeretetünk legelejét, legjavát méltán várja tőlünk az Úr.

Megeshet velünk is az, ami az efézusi gyülekezettel történt, hogy amit egykor az Úr iránti szeretetből tettünk, azt most már szokásból, a tradíció miatt, illendőségből, rutinból tesszük. Egy idő után azonban belefárad az ember, mivel már egyre kevésbé talál örömöt az Úrnak való szolgálatban. Ez történik a nagyon szorgalmas Mártával is, miközben nagyon sok mindent úgymond az Úrért és tanítványaiért tesz, aközben az Úr már kiesett a látóképből, már magát a feladatot szereti, azért lelkesedik. És amikor belefárad, felelősségre vonja az Urat.

Mi célból és kinek szolgálunk tulajdonképpen!?

Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezeket a hibákat elkerülhessük?

Nem könnyű az efézusiakhoz hasonló gyülekezetek helyzete. Azért mert a látszat sokakat megtéveszt. Amíg van gyümölcs, amíg vannak cselekedetek, amíg megy valahogy a szekér, nehezen tudnak és akarnak bármin is változtatni. Pedig Jézus éppen erre szólítja fel őket: „Térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet” (Jel 2,5). Ne a megszokás, a tradíció, a kötelességtudat, netán a rivalizálás mozgasson.

Az Úr azt tanácsolja az efézusi gyülekezetnek, hogy emlékezzen vissza és állítsa helyre a sorrendet. Legyen Jézus újra az első helyen! Szereteted legeleje, legjava legyen az Úré. Szolgálatunk indítéka ne a megszokás, a kényszer, vagy a magunk dicsőségének keresése legyen, hanem a Jézus iránt érzet mélységes hála és szeretet!

Az engedetlen és meg nem térő gyülekezetet az Úr kiveszi, elmozdítja azoknak a köréből, akik Vele, az egyház Fejével közösségben vannak. Lehet, hogy az ilyen kimozdított gyertyatartóhoz hasonló egyház a maga szemében még igen nagy és az emberek vélekedése szerint fontos szerepet tölt be a világban, de az Úr előtt már nem létezik. Magát Efézus városát a 7. században pusztították el a mohamedán hódítók. Ma már híre hamva sincsen a városnak, és csak a romjai találhatók meg. A döntés a kezünkben van, rajtunk múlik a dolog. De nem a buzgóságunkon, nem az áldozatkészségünkön, nem a missziós lelkesedésünkön, hanem azon, hogy mennyire szeretjük azt a Jézust, aki ma is az első szeretet erejével szeret minket, az Ő népét, és aki ma is „kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár” (Jel 2,1).

Térj meg, mondja az Úr nekünk is, a mi bonyhádi gyülekezetünknek. Térj meg, szeresd az Urat teljes szívedből, teljes erődből és teljes elmédből. „Különben elmegyek hozzád és kimozdítom gyertyatartódat a helyéről, ha meg nem térsz” (Jel 2,5). Ámen.