A világ teremtése 

1Móz 1:1-31. 

¹Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.  ²A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. ³Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság.  ⁴Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. ⁵És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap.  ⁶Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. ⁷Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. És úgy történt. ⁸Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. Így lett este, és lett reggel: második nap. ⁹Azután ezt mondta Isten: Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt.  ¹⁰Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó.  ¹¹Azután ezt mondta Isten: Növesszen a föld növényeket: füvet, amely magvakat hoz, gyümölcsfát, amely fajtájának megfelelő gyümölcsöt terem, amelyben magva lesz a földön. És úgy történt. ¹²Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő fát, amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van. És látta Isten, hogy ez jó. ¹³Így lett este, és lett reggel: harmadik nap. ¹⁴Azután ezt mondta Isten: Legyenek világító testek az égbolton, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és meghatározó jelei legyenek az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek.  ¹⁵Legyenek ezek világító testek az égbolton, hogy világítsanak a földre. És úgy történt. ¹⁶Megalkotta Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal, és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjszaka; meg a csillagokat.  ¹⁷Az égboltra helyezte őket Isten, hogy világítsanak a földre, ¹⁸és uralkodjanak nappal meg éjszaka, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy ez jó. ¹⁹Így lett este, és lett reggel: negyedik nap. ²⁰Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt. ²¹És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle fajta úszó élőlényeket, és a különféle fajta madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. ²²Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek meg a tenger vizét; a madár is sokasodjék a földön! ²³Így lett este, és lett reggel: ötödik nap. ²⁴Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különféle fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt. ²⁵Megalkotta Isten a különféle fajta földi állatokat, a különféle fajta barmokat, meg a föld mindenféle csúszómászóját. És látta Isten, hogy ez jó. ²⁶Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.  ²⁷Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.  ²⁸Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!  ²⁹Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. ³⁰Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. ³¹És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.

·        Bevezetés:

A Mózes I. könyvének általánosan elfogadott latin neve, a Genezis, azt jelenti, hogy a kezdet, vagy az eredet (könyve). Minden tekintetben találó ez a könyv tartalmára nézve, mert egyrészt a világ és az emberiség eredetével, azaz teremtésével és ősi történetével foglalkozik, másrészt pedig Izráel kiválasztásának a kezdetével, amely a pátriarchák történetében tükröződik.

Bevezetés jellegű ez a könyv a Mózes öt könyvének és az egész Ószövetségnek az elején, mégis magában véve is egy egységes, határozott cél és terv szerint felépített könyv. – Jellemezhetnénk úgy is, mint amely tartalmazza Istennek az emberiséggel és Izráellel tervbe vett szövetségének a kezdetét, amivel elválaszthatatlanul összefügg az is, hogy ez a könyv az ígéretek könyve. Kibontakozóban van itt a világ élete és Istennek kiválasztó s ezen keresztül üdvszerző szándéka. Néha nagy újrakezdések története áll előttünk. Az özönvízből újra felbukkanó világban Nóén keresztül az emberiséggel köt egyetemes szövetséget Isten, hangsúlyozva azt, hogy nem szándéka elpusztítani a földet. Az ősatyákkal már speciális szövetséget köt az Isten, bőven elhalmozva őket ígéreteivel arra nézve, hogy utódaik nagy néppé szaporodnak, akik közül majd megint lesz egy valaki, akiben áldást kapnak a föld összes nemzetségei. – Ez az emberrel szövetségben élni akaró Isten jövőbe mutatása, és ennek az ígéretes jövőnek a kezdeteit látjuk a Genezisben.

Az őstörténet

A korszak időbeli határai: Kb. i. e. 4000-től az i. e. III. évezred végéig. Az 1Móz 5. fejezetben található nemzetségtáblázat szerint a teremtéstől az özönvízig 1656 év telt el, majd ezt követően került sor a bábeli torony építésére.

A korszakot tárgyaló bibliai szakasz: 1Móz 1-11. fejezet.

A fogalom jelentése: Szűkebb értelemben a teremtéstől az özönvízig terjedő, több mint másfél ezer éves időszakot jelöljük ezzel az elnevezéssel. Az özönvíz előtti világról viszonylag keveset tudunk, hiszen a katasztrófa a társadalom és a föld felszínének gyakorlatilag csaknem teljes pusztulását vonta maga után, és ezen túlmenően valószínűleg alapvetően átrendezte a föld belső rétegeit is. Azt a természetesen kínálkozó szakaszhatárt, amit az emberi történelemben ez az esemény jelent, közvetve a Biblia is megerősíti, mert míg az első 11 fejezet leírása igen tömören szól erről az időszakról, az ezt követő eseményeket már részletesebben örökíti meg. Tágabb értelemben a korszakhoz szokás sorolni az özönvíz után bekövetkező toronyépítést (Bábel - 11,1-9) és a népekre oszlást (10,25), mint amelyek a később már megszokottá vált világrend kialakulásához kapcsolódó események.

A korszak főbb eseményei:

1. A teremtés
2. A bűneset
3. Kain és Ábel története
4. Az özönvíz
5. A bábeli torony építése

A világ teremtése (1Móz 1:1-31.)

·        1Móz 1,1–2. – Kezdetben.

A hétnapos teremtéstörténet (1:1–2:3) a Papi Író (P) leírása. Ennek a megjegyzésére azért van szükség, hogy megértsük, miért van a teremtés néhány mozzanata eltérő módon megismételve a 2. rész Jahvista (J) feldolgozásában. A papi theologiai történetírás egy hétnek, mint egy sabbatperiódusnak a keretében ábrázolja Isten teremtő munkáját: a teremtés munkanapjai a hetedik nap nyugalmához vezetnek s ezzel mintegy példát adnak az emberi élet munkaritmusára is. A „napok” azonban itt csupán keretet jelentenek, amelynek a feloldásánál szükségtelen fáradozás korszakokra és a természettudományos evolúcióval összeegyeztethető folyamatra gondolni, Isten teremtő munkájának egy sajátos ábrázolási módjáról van itt szó.

A P szerzőségét egy másik szempontból is jó megemlíteni. Teremtésről, igazi prae-históriáról lévén szó, sokan kézenfekvőnek tartják, hogy az egész leírásnak mitológikusnak kell lennie, különösen az 1:2 kedvelt céltáblája a mitologikus magyarázatoknak. Nem felejtendő el azonban, hogy a Papi Író a fogság után írt, Ezékiel és Deutero-Ésaiás után s a feltétlen monotheizmus alapján áll. Ha tehát régi és idegen eredetű anyagot dolgozott is fel, azt teljes mértékben mitológiátlanította. A teremtésleírásban nem „elrontott mitológiai anyagot” kell látnunk – mint a többi őstörténetekben sem –, hanem azt a kijelentés-igazságot kell megértenünk, aminek a tudtul adása a szentíró feladata volt. Ez pedig itt röviden annyi, hogy a világot Isten teremtette, közelebbről pedig a földet az élet színterévé, az ember lakóhelyévé tette.

A teremtés hitgondolat, amely szorosan hozzá van kötve a teremtő Istenbe vetett hithez. Ezért sem egészében, sem részleteiben nem lehet és nem szükséges természettudományos apológia tárgyává tenni. A világ keletkezéséről más jellegű mondanivalója van a teremtéstörténetnek, mint a modern kozmogóniának. Emellett a teremtésleírás hozzákapcsolódik egy ma már elavult világképhez, amelyben pl. „ott fenn” van az ég, Isten mennyei világa, „itt lenn” pedig a föld, az emberek és állatok lakóhelye. A fenn és lenn fogalmának relatívvá válásával, a világmindenségről alkotott képünk megváltozásával azonban Isten még nem vált hajléktalanná s a teremtési hétnek évmilliárdokká tágulása sem kényszerít bennünket arra, hogy Isten teremtő munkájára vonatkozó hitünket feladjuk. Viszont nem szabad a bibliai teremtéstörténet alapján ítéletet mondanunk a modern természettudomány fölött, amikor az új ismeretei és saját módszere alapján nyomozza a világ, a föld és a földi élet keletkezését.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A bibliai ábrázolás szerint (1. v.) a teremtés első mozzanata az volt, hogy Isten megalkotta a világ színterét, mint mennyet és földet. A mennyről, az ő láthatatlan világáról tovább nem sok szó esik, annál inkább a földről, a mi lakóhelyünkről. Kezdeti stádiumában a földi világ az alaktalan anyag rendezetlen, élettelen, zűrzavaros képét mutatja, ezt akarják jellemezni a tóhú vábóhú (kietlenség és pusztaság) a tehóm (alvilági mélység, ősóceán), a „sötétség” és a „vizek” szavak.

Mindez a rendnek, világosságnak és életnek az ellentéte, sőt az ellensége, maga a fenyegető káosz, mégis az a terület, ahol Isten teremtő tettei a rendezett világot hozzák fokozatosan létre, kétféle jellegű teremtési munkával: az egyik a rend-teremtés, az együvé nem tartozó elemek különválasztása, a kaotikus erőknek határok közé szorítása, egy régi kifejezéssel élve ez az opus distinctionis, a másik a kialakított életszíntér benépesítése, feldíszítése, az opus ornatus.

A Biblia-író a teremtés leírásánál Izráelen kívüli, elsősorban babiloni hagyományanyagot használt fel. Erre gondolva nyelvészetileg is joggal lehet következtetni arra, hogy a 2. v. káosz-festésében a tóhú és tehóm szavak mögött a babiloni Tiamat név rejtőzik, aki az ismert babiloni teremtésmítoszban a kaotikus erők megszemélyesítője, a félelmes ősellenség, akit aztán Marduk legyőz. A Papi Író mégsem beszél istenharcról (bár a Biblia néhány költői részében díszítőelemként szerepel is ez a motívum). Isten abszolút módon úr a kaotikus elemek fölött, és ha olykor teret is ad nekik, hogy pusztítsanak (Gen 7:11), mégis bármikor „ne tovább”-ot tud parancsolni =Jób 38:11). – Történetünkben a mitologikus istenharc helyett Isten Lelke és szava szünteti meg a káoszt és teremti meg a rendezett világot.

Ha theologiailag következetesek akarunk maradni, akkor meg kell tartanunk a 2. v. végénél a régi egyházi értelmezést: Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten lelke az Ószövetségben mindig az Isten életet munkáló, megszabadító, megújító erejének a jelenlétét képviseli. Itt is a creator spiritus, a teremtő Lélek jelenlétére kell gondolnunk.

·        1Móz 1,3–10. – A teremtés rendező munkái.

Az első teremtési ige az, hogy „legyen világosság!” (3–5 v.). E szó alatt nem csupán fényforrás keltette világosságot kell értenünk, hanem a sötétségnek, a káosznak az ellenprincípiumát, a rendnek, az életnek az elvét és létterét. Más kérdés az, hogy a világosság egybe esik a nap, mint égitest által bevilágított napszakkal, amire való tekintettel az élesen különválasztott világosság és sötétség már az első teremtési napon a nappal és éjszaka elnevezést kapja. (Hasonló névbeli egyezés különben az, amikor az 1. v.-ben tágabb értelemben vett ég és föld neveket szűkebb, speciális értelemben is használja a szentíró a 8. v.-ben az égboltozatra, illetve a 10. v.-ben a szárazföldre). Egyébként, amikor az író már itt szól a világosság és sötétség, nappal és éjszaka váltakozásáról – függetlenül az égitestektől –, azzal kifejezi azt, hogy a „kezdet” (1. v.), mint kiindulópont után a világ máris benne van a történeti időben.

A világosság és sötétség szétválasztása, a szavak mögött levő tartalomból következően, nemcsak a természeti, hanem erkölcsi jelentőségű is. A világosság a jót, az életet, az Istennek tetszőt jelenti, a sötétség a rosszat, a halált, a bűnt. E különbségtétel miatt nem lehet köze a világosságnak a sötétséghez (Ézs 5:20; 2Kor 6:14). Isten tőlünk is azt várja, hogy mint a világosság fiai, az ő világosságában járjunk (Ézs 2:5; Jn 8:12).

A második teremtő szó egy boltozatot hoz létre, amely elválasztja egymástól az égi és földi szférához tartozó vizeket (6–8 v.). Ennek a megértéséhez bele kell élni magunkat az ókori világképbe, amely szerint a föld egy korong alakú kontinens, körülötte és alatta van az óceán. Fenn, a magasban pedig van a menny, amelynek egyik része az égi óceán s azon túl van az igazi, a legfelső ég. A világnak e két részét választja külön az égboltozat, amelyet – etimológiája szerint – valamilyen fémből finom lemezzé kovácsolt óriási kupolának gondoltak, de amely tökéletes szilárdsággal (latin neve: firmamentum) zárta el egymástól az égi és földi szférához tartozó vizeket.

E boltozatépítésnek és a vizek szétválasztásának a célja az, hogy a földet megóvja egy olyan kozmikus katasztrófától, amelynél a mindenségben levő összes vizek rázúdulnának és elpusztítanák, ahogyan történt az az özönvíz idején, amikor „megnyíltak az ég csatornái” is (Gen 7:11). Természetes, hogy mindez az ókori ember földrajzi és fizikai gondolkozásának megfelelő kép. – Amellett részben jelképes is, hiszen láttuk a 2. v.-nél, hogy a „vizek” az életet fenyegető kaotikus erők sorába tartoznak. Ennek megfelelő egzisztenciális értelmezés tehát az, hogy Isten az „égi óceán” különzárásával a fölöttünk levő veszedelmektől akar megóvni. Vigasztalás ez az embernek, ha az őt fenyegető hatalmasságokra gondol, amelyekről Ef 6:12 ír, mint a gonoszság lelkeiről, melyek a magasságban vannak. Isten megteremtette a védelem lehetőségét ezekkel szemben is.

Végül még a harmadik teremtési nap első fele tartozik hozzá a rendezés munkáihoz (9–10 v.). A vizek megzabolázása még tovább tart, a tengereknek határt szab Isten, hogy belőlük kiemelkedhessék a szárazföld, a lakható világ. – Ezek a fokozatos rendezések, különválasztások, amelyeknek mindegyike hangsúlyozottan „jó”, tehát célszerű, Isten szándékának megfelelő, ezek teszik a teremtett világot alkalmassá arra, hogy azt a továbbiakban a Teremtő fölékesítse és élőlényekkel népesítse be.

·        1Móz 1,11–25. – A teremtés díszítő munkái.

A szárazföld különválásával megkezdődhetett a növényvilág élete (11–13 v.). A teremtés e szakaszának a leírásához talán szemléltető kép lehetett egy Mezopotámiában szinte évenként megismétlődő jelenség. Tavasszal az örmény hegyekben elolvadó hó úgy felduzzasztotta az onnan eredő folyók, különösen a Tigris és Eufrátesz vizét, hogy azok kiáradva tengerré változtatták a környéküket. Mikor aztán a víz visszatért a medrébe, a szárazon maradt föld egyszerre kizöldült, kivirágzott: előtűnt a növényi élet. – A teremtő ige azt mondja, hogy hozzon elő, azaz hajtson, sarjasszon a föld növényeket; érdekes módon ugyanez a szó szerepel a 24. versben az állatok keletkezésével kapcsolatban is. Mintegy a föld öléből születnek mindezek, ami az „anyaföld” képét idézi, elénk s mindenesetre utal a föld termő erejére, amelytől függ sokszor a föld terméséből élő ember élete is (vö. 4:12).

A növényeket – mint később az állatokat is – „nemük szerint” teremtette Isten. Ez a kifejezés egyszerű regisztrálása a növények sokféleségének, de megint a Biblia-író korára vonatkoztatandó megállapítás. Nem jelenti tehát sem azt, hogy valamennyi fajta egyszerre állott elő, sem azt, hogy újabb fajták nem jöhetnének létre, csupán azt, hogy a növények (továbbá az állatok) genus és species szerint osztályozhatók. Egy ilyen rendszerezés talán az is, amikor a növényfélék felsorolásánál szó van a vadon növő fűről, a magot termő kultúrnövényekről és a gyümölcsfákról.

Az égitestek teremtésének a leírásánál (14–19 v.) derül ki legjobban az, hogy a teremtéstörténetben csak azt kell tudomásul vennünk, amit a szentíró elénk akart adni. Amikor az egésznek a beállítása merőben ellenkezik mai ismereteinkkel (geocentrikus ábrázolás, a nap keletkezése későbbre esik, mint a földé, a nap és a hold a látszólagos nagyságegyezés miatt szinte egyenrangú), ugyanakkor van két fontos bizonyságtétele. Az egyik az ókori vallások csillagisteneibe vetett hitének és a mindenkori asztrológiának a tagadása: a csillagok, elsősorban a nap és a hold csak világító testek, Isten gondoskodásának az eszközei. A másik az, hogy ez égitestek az égbolton észlelhető és mérhető szabályos járásukkal az idő méréséhez, az ünnepek meghatározásához szolgálnak eszközül. Az égbolt feldíszítése is az ember javát szolgálja.

Az ötödik teremtési napon (20–23 v.) „élőlényeket” teremtett Isten, szó szerint „élő lelkeket”. A régi ember látva azt, hogy a növények helyhez vannak kötve, az állatok viszont mozgásra képesek, úgy magyarázta ezt, hogy az utóbbiakban „lélek” van. Ugyanazt a näfäs szót használja itt a héber szöveg, amely az emberben is a lélegzésre, mozgásra képessé tevő vegetatív életerő kifejezője (2:7; 6:17). – Először a víz és a levegő népesül be élőlényekkel, felruházva az elementumuknak megfelelő testi alkattal. A 22. v. fontos közlése az, hogy Isten megáldotta ezeket az élőlényeket. Az isteni áldás olyan valóságos erő, amely az áldó szóban kifejezett kívánság, vagy felhatalmazás megvalósulását is biztosítja. Itt az élőlények továbbszaporodása az Isten áldó akarata, amihez a szervezeti adottságokat is megadta a megáldó Isten.

A hatodik teremtési nap történetéből soroljuk még ide a szárazföldi állatok teremtését (24–25 v.). Ezeket is „nemük szerint” teremtette Isten, három élesebben különböző fajtát említ meg az író. Az első csoportot egyebütt mezei vadaknak nevezi az Ószövetség. A második általában a nagytestű állatfajtákat jelenti, a szarvasmarhától az elefántig. („Behemót” – vö. Jób 40. rész.) A harmadik csoportba az apró, fürgén surranó, vagy csúszó-mászó állatok tartoznak.

·        1Móz 1,26–31. – Az ember teremtése.

A teremtéstörténet – a világot felékesítő munkák sorában – ugyanarra a hatodik napra teszi az ember teremtését, amelyre a szárazföldi állatokét, nyilván sokféle egyező testi tulajdonságuk miatt. A Biblia ugyanakkor külön is választja őket azzal a megállapítással, hogy Isten az embert a maga képmására, hasonlósága szerint teremtette. Ez az istenképűség nem lehet testi hasonlóság (a P Ézs 40:18; 44:13 után írt!), viszont a lelki-szellemi hasonlóság színezésénél is óvatosnak kell lennünk, nehogy a lelki, értelmi, erkölcsi tökéletességnek olyan fokára emeljük emberősünket, ami még akkor is túlzás, ha tudjuk, hogy a szentíró nem gondolt az emberi faj fejlődéstörténetére. – Arra kell gondolnunk, hogy a teremtés tetteinél mindig valamilyen cél, rendeltetés érvényesül. Az ember istenképűsége is rendeltetés, nem alkati vagy intellektusbeli hasonlóság, hanem az embernek a világban elfoglalt helyzetére vonatkozik. Ahogyan Isten Úr a mindenség fölött, úgy az embert úrrá tette a földi világ fölött, hogy kikutassa titkait és a maga hasznára éljen velük (vö. Zsolt 8). – Nehézséget okoz a 26. vers többes számának a megértése is: „Alkossunk embert képmásunkra…” – E szóhasználat nem pluralis maiestatis, nem is a Szentháromságra utal, hanem arra, hogy Istent mennyei környezetében körülveszik a szolgálatára álló mennyei lények (vö. Jób 1:6). Bizonyos analógia itt is fennáll az Istenhez való hasonlóság terén: az embert sem egyedül levőnek teremtette az Isten, hanem férfivá és nővé s ennek következményeképpen emberi társasággá, azért lehet e teremtési vonatkozásban beszélni egy analógia relationis-ról, az egymás mellett, egymással kapcsolatban állás hasonlóságáról.

Az embernek adott áldás (vö. 22. vers) annyiban több az állatokénál, hogy nemcsak az elszaporodásnak, hanem a földi teremtményeken való uralkodásnak a kiváltságát is tartalmazza. Van itt még egy megkülönböztetés az ember és az állatok közt: az ember tápláléka a gabona és a gyümölcs, az állatoké a fű, amiben persze nem a vegetarianizmus teremtési rendjét kell látnunk, hanem egyszerűen a magasabbrendűség kifejezését (vö. a 12. vers növényfajtáinak a megkülönböztetését).

A teremtési munkák végén látszik meg igazán, hogy mi volt Isten teremtő akaratának a célja: életet akart teremteni, kezdettől fogva annak az előfeltételeit teremtette meg, különös tekintettel lévén az emberre, akiben, mint Atya, a gyermekét akarta látni, ezért ruházta fel a legnagyobb kiváltságokkal. Ezt a bibliai ábrázolást nyugodtan mondhatnánk antropocentrikusnak, mivel minden az emberért történik, ha nem volna mégis theocentrikus, lévén a központban a gondoskodóan cselekvő isteni szeretet.

·        Kérdések:

1.                 Mi az oka annak, hogy a teremtéstörténet kétféle leírását találjuk a Szentírásban?

2.                 Hogyan kell értenünk a teremtéstörténetben a „napok” fogalmát?

3.                 Mi volt a szentíró célja a teremtéstörténet leírásával?

4.                 Milyen világkép tükröződik a teremtéstörténet elírásában?

5.                 Mi volt a teremtés első mozzanata?

6.                 Milyen volt a földi világ kezdeti állapota?

7.                 Miben különbözik a bibliai teremtéstörténet más népek hagyományaitól?

8.                 Mi az első teremtési ige?

9.                 Milyen jelentősége van a világosság és a sötétség szétválasztásának?

10.             Mi a második teremtő szó?

11.             Mi a jelentősége a boltozatépítésnek?

12.             Mi a jelentősége annak, hogy Isten a „nemük szerint” teremti a növényeket?

13.             Miről akar bizonyságot tenni a szentíró az égitestek teremtésének lírásánál?

14.             Mit jelent az élőlények („élő lelkek”) kifejezés?

15.             Mi a jelentősége annak, hogy Isten megáldotta az élőlényeket?

16.             Mi a jelentősége annak, hogy Isten az embert a maga képmására teremtette?

17.             Hogyan értelmezhetjük az „Alkossunk embert képmásunkra…” mondatot?

18.             Mi a különbség az embernek és az állatoknak adott áldás között?

19.             Mi volt Isten teremtői akaratának célja?

20.             Ki áll a teremtéstörténet középpontjában?

·        Házi feladat: 1Móz 2:1-25. - A teremtés hetedik napja. Az első ember az éden kertjében.