Vannak, akik túlzottan szomorúnak, és elavultnak vélik, ám abban mindenki egyetért, hogy Európában, és a világon is egyedülálló a magyar himnusz, amely nem véletlenül kapta a nemzeti imádság jelzőt. 188 éve ezen a napon, január 22-én írta le Kölcsey Ferenc a Himnusz szövegét szatmárcsekei magányában. Következő összeállításunkban megpróbáljuk bemutatni, milyen utat járt be Kölcsey Ferenc műve, míg végül Magyarország hivatalos himnuszává nyilvánították.

Természetesen a Himnusz előtt is énekeltek hasonló jelleggel verseket a magyarok, de nem egységesen, hanem felekezeti alapon változott ez. A katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétől fogva kezdetű, 90. zsoltár volt.

A Boldogasszony Anyánk valószínűleg a 18. század elején keletkezett. Legkorábbi lejegyzett szövegét Szoszna Demeter, pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismerhetjük. A vers szerzője talán rendtársa, Lancsics Bonifác volt. A legrégebbi dallama a Deák-Szentes-féle, lejegyzett egyházi énekeket tartalmazó 1774-es énekeskönyvéből ismert. 1793-ban már „nationalis cantitio”, azaz nemzeti énekként említik írásos források.

A 90. genfi zsoltár Béza Tódor zsoltároskönyvéből származik, zenéjét Loys Bourgeois szerezte. A 17. század elejétől kezdve Szenczi Molnár Albert fordításában a magyar reformátusok énekei közé is bekerült. A 19. századtól gyakori használata a felekezeti öntudat erősítését szolgálta, egyes vélemények szerint azonban néphimnusz szerepet töltött be. Benedek Elek a legszebb és legnehezebb zsoltárnak tartotta. A hagyomány szerint hogy Bocskai István hajdúi ezt a zsoltárt énekelték harcba indulván.

A két egyházi ének mellett a korban népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – úgynevezett Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette.

A magyar himnusz szövegét Kölcsey 1823-ban írta, és először az 1829-es dátummal ellátott, de már 1828 végén megjelent Aurórában közölte. Vélhetően Kölcsey költeményével tudatos kísérletet tett a magyar nemzeti himnusz megteremtésére. A magyar történelemben, politikában és Kölcsey jellemében, világképében mélyen gyökeredző költeményt nevezték „igaz gyöngynek”, a két világháború alatt a „magyar bánat Lélekharangjának” is.

Kölcsey költeménye első publikálásakor még csupán Hymnus címmel, alcím nélkül jelent meg. A költő összegyűjtött munkáinak 1832-es kiadásában művének keltezésével és „ezzel a teljesebb, s a költemény szándékát közelebbről meghatározó címmel látjuk viszont: „Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból”.  Kölcsey a magyarság „zivataros századaiban”, vagyis a 16-17. századi protestáns prédikátor-költőként énekli Hymnusát.

A Himnusz keletkezésében közrejátszott a történelmi háttér is.  Kölcsey korában hiányzott Magyarország nemzetállami függetlensége, a király régtől nem hívott össze országgyűlést. A napóleoni háborúkat lezáró béke és a Szent Szövetség konzerválta térségünk politikai állapotát, berendezkedését. Az ország érdekei régóta alárendelve léteztek a német örökös tartományok javának. Fokozódott a nyomor, 1816-1817-ben Erdélyben és az ország északi vármegyéiben is éhínség pusztított. A király 1816-ban rendeletileg akarta felszámolni az immár második államcsődöt. Ferenc császár 1820-ban 35 ezer újoncot követelt Magyarországtól. A közhangulat romlott, az elégedetlenség és a nemesi ellenállás nőtt, a nemzeti öntudat erősödött.

Már a 18-19. század fordulóját követően megnőtt a nemzeti öntudat, megszületett a magyar tudományos történetírás. Bessenyei György Magyarság című röpiratában megfogalmazott igazát egyre többen felismerték: „Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságba, melynek ugyan bőségébe soha nem voltunk.” Kazinczynak írja Kölcsey: „...több históriai tudományt kívánnék”. Kazinczy pedig arról panaszkodik, hogy „…az olly nagy emberek, mint Báthori István és Bocskay, s kivált Bethlen Gábor, kárpit alá vagynak rejtve…”

Ezeken túl Kölcsey tudatában rémisztő erővel hatott, a nemzetféltést erősítette Herder jóslata, amelyet az Eszmék az emberiség történelmének filozófiájáról című, 1791-ben megjelent műve tartalmaz. „A Keleti-tenger népeinek a sorsa általában szomorú lap az emberiség történetében…Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből a hódítók közé nyomult: a magyar.” Herder ominózus, a magyar sorskérdésekben katalizátor-szerepet betöltő, a nemzethalálról szóló mondata – Németh László saját fordításában – így hangzik: "Itt élnek most, szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd." A történelmi balsors miatt Herder hipotézisére igen fogékony magyarság legjobbjai ismerték a felvilágosodás történetfilozófiáját, tudták, hogy a görögök, rómaiak csodálatos világa is befejezett múlttá vált, az elmúlás veszélye más népeket is fenyeget.

Kölcsey elmélyülten elemezte a magyar hazafias költészet évszázados hagyományait, vizsgálta és becsülte a régi magyar költészet értékes motívumait. A Halotti Beszédtől Balassin, a reformáció iratain, Szepsi Csomboron, Szenci Molnáron, Zrínyin, Pázmányon, Gyöngyösin, Apáczain, a kuruc koron át mindent elolvasott és kijegyzetelt. Nem véletlen, hogy a műfajt tekintve is a himnuszok közé sorolható Hymnus szoros és bensőséges kapcsolatot tart – főképpen Szenci Molnár Alberten keresztül – a zsoltárokkal.

A himnusz zenéjét Erkel Ferenc, zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázaton, az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjű pályázatával első díjat nyert, a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által is megtisztelt zsűri döntésének köszönhetően. A Himnuszt a budapesti Nemzeti Színház mutatta be 1844-ben.

Erkel Ferenc így emlékszik vissza 1844. késő telének eseményeire: ,,Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz..."

A nemzeti himnusszá válás azonban még messze volt, bár 1844 augusztusában már egyházi ünnepség keretében is megszólalt Erkel muzsikája, 1848. augusztus 20-án pedig először csendül fel állami hivatalos rendezvényen a Mátyás templomban.

1903 előtt az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” című műve, az osztrák császári himnusz volt. A magyar himnusz az egyetlen állami himnusz a világon, amelyet 1990-ig semmilyen törvény, sem uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tett kötelező érvényűvé. Maga a magyar nemzet tette saját himnuszává.

1903-ban az országgyűlés csak elismerte hivatalosságát, a magyar országgyűlés elfogadott egy két paragrafusból álló törvényjavaslatot, „az egységes magyar nemzet himnuszáról”. Ennek 1.§ szerint :„Kölcsey himnusza az egységes magyar nemzet himnuszává nyilvánítattatik”, a 2.§ pedig meghatározta, hogy a törvény 1903. augusztus 20.-tól lép hatályba. Ezt a törvényt azonban I. Ferenc József magyar király soha nem szentesítette.

Egy anekdota szerint a szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, mondván: „Az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön.” E célból magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott: „Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet.”

Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: „Meg van az már írva.”

A magyar nemzeti himnusz csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába. „"75. § A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével."” – Magyar közlöny - 1989. XXXI. tv.

Kölcsey Ferenc (1790-1838)

1790-ben született Szatmár megyei református nemesi családban, amely nem volt gazdag, de igen nagy tekintéllyel rendelkezett. Szülei művelt emberek voltak, apja tekintélyes jogtudós. Kölcsey kisgyermek korától fogva tudott a magyar anyanyelven kívül latinul és franciául. Később, a középiskolai évek alatt jól megtanul németül és görögül is. Hatéves korában elvesztette apját, tizennégy éves korában pedig anyját. Közben a feketehimlő egész életére betegessé tette, bal szemére megvakult.

Iskoláskorát a Debreceni Református Kollégiumban töltötte. Jó tanuló volt, de visszahúzódó, barátokra nem talált. Debrecenből került joggyakorlatra Pestre, jogi  tanulmányai befejeztével azonban nem jelentkezett ügyvédi vizsgára. Akkorra már kiábrándultan megvetette azt a feudális jogot. Gyakorló jogász nem akart lenni, hazament Szatmárba, a családi birtokra, s ott, a magányban fejlesztette ki költészetét. Ez a költészet a divatos szentimentalizmusból indult ki, hazai példaképét Kazinczyban fedezte fel, akivel jó barátságot ápoltak. Kazinczy irodalmi körének Kölcsey lett az egyik legfontosabb és legképzettebb tagja.

A közönség kezdetben mint kritikust és irodalmi vitatkozót ismerte meg. Falusi magányában, szüntelenül egyre műveltebbé csiszolva tudatát, formálta költészetét. Világnézete egyre idegenebbé vált a nemesi világtól. A megyei életben tevékenyen részt vett. Előbb megyei aljegyző, majd megyei főjegyző lett, a megyegyűléseken a liberális demokrácia szószólójaként, a jobbágyság védőjeként lépett fel. Megyéje országgyűlési követté választotta és három éven keresztül ő jelentette a diéta balszélét, viszont olyan utasításokat adnak neki, amelyeket nem volt hajlandó képviselni, ezért lemondott.

Az újságírásban is főszerepe volt. Szemerével együtt szerkesztette az Élet és Literatura című folyóiratot, amely három évig tudta fenntartani magát. Itt folytatta korábbi kritikai és esztétikai tevékenységét. A hivatalos hatóságok a legveszedelmesebb emberek közt tartották számon, és állandóan titkos megfigyelők jártak a nyomában. Amikor megszűnt diétai megbízatása, és folyóirata sem élhetett tovább, visszament Szatmárba, de megtartotta főjegyzői hivatalát, hogy befolyást gyakorolhasson a helyi nemességre.

Élete végső éveit főleg a nagy politikai perek töltötték ki. Büntetőjogászként elvállalta Wesselényi Miklós védelmét. Magát a főtárgyalást Kölcsey már nem érte meg. 1838-ban egy hűlés elhatalmasodott a szervezetében, és egyheti betegség után meghalt. Kortársai úgy temették, mint a legnagyobb embert valamennyiük között.

Összeállította: Fodor Zsófia

Forrás: www.reformatus.hu